Személyiségünk részei, mint a hagymalevelek takarják egymást. Egy szép napon aztán megérik bennünk az a fajta kíváncsiság, mely elindítja a megismerés folyamatát, a keresést magát.
Létezik – e nagyobb tudás önmagunk ismeretén kívül?
Kutatva távoli galaxisok rejtelmét elfelejtjük a legközelebbi talányra, önnön magunk létezésére, értelmére megadni a választ. A folyton kívülről várás végett az “ÉN TITKA”, sokak elől halálukig fedett marad.
Ők boldogabbak – e, mint én?
Nem tudhatom.
Létezik egy írás mi szerint: “…az aki keresi az utat nem találja, míg aki nem keresi, rajta jár.” Talán így van, talán nem. Egy biztos. Mindannyian egyedül jövünk. Ébredünk, kérdezünk, válaszolunk, és távozunk, vagy átalusszuk egész életünk a jövés – menés két időpontja között.
Nincs könnyű vagy könnyebb, nehéz vagy nehezebb.
Végső soron valahol mind saját választás.
Az örökölt sors hordozása is.

———————————————————————-

– Nem tudom voltál – e már hasonló helyzetben? Beszéljünk róla kicsit bővebben?
A hangja barátságosan meleg.
Lábam előtt kucorogva kíváncsi gyermekszemével a vonásaim fürkészi.
Térdén a mappája, ujjaival játékosan pörgeti a tollat, mohón várja, hogy végre jegyzetelhessen. Nem izgulok.
Jártam már terápián. Igaz ez is egy kicsit más, mint a többi. Egyértelmű. Bólintok, hogy minden rendben és közlöm vele, hogy rendszeresen végzek zazen meditációt. Kerekre nyílik a szeme és még izgatottabbá válik.
– Akkor jó, nagyon jó! – remeg a hangja. Felnőtt, nyurga férfias test. Bizalomkeltő, mosolygós tekintet.
– Indulhatunk? – kérdi szinte suttogva. Bólintok és lehunyom a szemem.
Ismerős frekvencia nyomódik a hátamba. Átfúródik rajtam, keresztül téren és időn.

———————————————————————-

– Apa! Megjavítanád a biciklimet?
– Hagyj békén! Nem látod fontos dolgom van!
– Apa! – lassan emelem orra elé a kezemet. A kötés rajta felkiáltójelként világít.
– Tegnap nagyot estem, látod? – türelmetlenül az öklömre pillant, majd sietve keresgélni kezd a csavarhúzók között.
– Anyád aztán jól meggyógyít mindent…– húzza el a száját flegmán.
– Apa! Mikor lesz időd megjavítani a kereket? – rejtem el szégyenlősen a karom. Nem akarom hallani, hogy anya sosem csinálja jól. Anya azt is mondja, a lányok nem szépek ha sebhelyesek. Nem mondja miért, csak csúf és kész. Meg, hogy teljesen fölöslegesen ólálkodok apa körül a műhelyben. A konyhában volna a helyem, ha már lánynak születtem bár ott meg sosem vagyok elég gyors és ügyes.
– Mondtam, hogy várj a sorodra! Különben a múltkor sem ültél fel rá azután az esés után, csak nézted messziről. Beszari vagy,… de hát lánynak születtél. – ezt olyan hangsúllyal ejti ki, tán jobb volna ha megütne.
– Nem kell várnom tőled semmi különöset, igaz? Menj a konyhába, anyád már biztos keres,…és ne vágj olyan fejet, mintha leszóltalak volna!
Elindulok a leszóltak bizonytalanságával. Igazából nem tudom mit jelent ez, hat éves vagyok. Csak azt tudom az unokatesóm apukáját szokták csúfolni – “beszarinak” és hangosan röhögnek rajta. Pedig ő már nagy, a többiek meg azt mondják magukról felnőttek. Sokáig hittem a felnőttek nem bántják egymást.

———————————————————————-

Anyám halálra váltan terel befelé bennünket a belső szobába. Gyorsan és csendben.
– Kotródj, szedd a lábad!
– Anyu, anyu kik ezek a fura bácsik?
– Kusti neláj! – sziszegi. A szemében félelmetes sárga fény villan. Ezt a nőt nem ismerem. Nem akarom ismerni!
A testvérem védelmezőn átkarolva beáll kettőnk közé.
Ő kapja az ütést.
Lehajtott fejjel szedem a lábam. Már csak a cipőm kopogását hallom, egyre sebesebb az ütem.
Takaró a fejünk felett. Lassan csendesedünk meg akár a befogott madarak. A melegben összekucorodva alszunk el. Ordítozásra ébredünk.
– Mondtam már nem tudtam semmiről! – kiabál anyám inkább rémülten, mint indulattal.
– Csöndesedjen asszonyom! Ha ezt az ügyet itt nem tudjuk rendbe rakni bevitetem, a koszos kölykeivel együtt!
Anyám sír. Mentegetőzik, magyarázkodik. Érzem fél. Valami bácsiról beszélnek aki kötélen lógott.
Kötélen mi is szoktunk lógni, mi ebben a rossz? Szeretem nagyon. Ráülök a végén kötött nagy csomóra, a tesóm meg hintáztat. Ezt a felnőtteknek nem szabad? Sosem akarok felnőni!
Anyámat egyre csak kérdezik a nénje felől, meg arról, mit tud a házaséletükről.
– Mi az a házas…izé, te tudod? – bököm oldalba kíváncsian a testvéremet, aki suttogva leint.
– Szerintem én tudom! – derülök hirtelen.
– Figyelj, ilyenünk nekünk is van! Neked is nekem is, mi is egy házban élünk van házas életünk! Nem?
Kuksolunk tovább a takaró sátrában. Kezdek éhes lenni, szomjas vagyok és pisilnem is kell.
Egyszer csak dörrenve becsapódik az ajtó, aztán néma csend. Óvatosan kidugom a fejem, üres a szoba.
Teljesen.
Egy délután apánk anyja vigyázott ránk.
A felnőttek temetésre mentek. Nekünk ott nincs helyünk. Mondták. A “beszari” bácsit temették. A nagyanyánk nem volt hajlandó játszani, beszélni se velünk. Egész idő alatt szorosra zárt ujjakkal, nézte a plafont és folyamatosan motyogott. Néha nagyot keserveset sóhajtott. Meg is kérdeztem a tesómat: “Vajon fáj neki valamije?” Egy darabig unatkoztunk, aztán utánozni kezdtük, de nevetni már nem volt bátorságunk ismertük a szigorát a kemény kezét. Akkortájt sokat gondolkodtam éjjelente, hogy minden “beszarinak” ilyen hamar lesz vége?
A halált akkor nem ismertem, nem járt még nálunk.

———————————————————————-

– Apa! Mikor szereled meg a biciklim?
Jön megint a régi kép. Az udvar, a sufni, apa, én….

———————————————————————-

– Balázs elviselhetetlenül szorít a mellkasom! – ordítom és odakapok.
– Minden rendben! Tedd a képed egy vászonra, mintha moziban lennél és gyere egyre távolabb tőle! Gyere, gyere, gyere! Érzed a megkönnyebbülést?
– Jövök, mindjárt…Jövök, jó jövök…már alakul,…igen, kevésbé fáj…
– Most képzeld el úgy a történetet ahogy szeretnéd!
– Írd át, rajta!
Lassan hozzáfogok, formázom szeretettel, odafigyeléssel.
A képek újraélednek valóságossá, szerethetővé válnak.
Általuk szerethetővé válok magam is.
Már nem fáj, nem zaklat, értem és érzem a változást.
– ….mire hármat számolok….– hallom a nyugodt tónusú hangot.
Tudom hol vagyok, ki vagyok és azt is ő ki.
Kinyitom a szemem, nyugalom van bennem.
Amikor a mosdóban a tükörképem meglátom nem hiszek a szememnek.
Egy fiatal, békés nő tekint rám.
Lassan szedelőzködök. Udvariasan felsegíti a kabátom.
– Vigyázz az egyensúlyodra! – mosolyog és biztatóan megszorítja a kezem.

D.M.