Pár hete találkoztam egy régi ismerőssel.
Már messziről mosolygott, aztán ahogy egész közel ért hozzám azt mondja:
„Basszus, de rosszul nézel ki!”
Gondoltam, átölel, meglapogatja a hátam, mond valami kedveset…aztán, csak jött ez a „basszus”.
Néztem ledermedve és nem értettem mi van.
Nesze nekem ambivalens kommunikáció!
Hogy értékeljem?
Persze felmerült bennem több kérdés.
Vajon átfordult – ezen idő közben a modora abba a „tisztességes” bunkózósba, vagy valóban egy mázolatlan összegzést hallottam magamról?
Az első elképedés utáni zavaromban kezdtem a hajam rendezgetni amolyan ” mammásan”
(olaszos nagyisan ), húzgálni a sálam, igazgatni a ruhám.
Már a válaszon agyaltam, ő meg „tolta tovább”.
„Amiket posztolsz, meg ami időnként a háttérben olvasható, valahogy nem klappol.
Most meg, na hallod ez a látvány?!
Miért nyomod, hogy minden rendben, csúcs boldogság, meg kezdjük újra, meg nincs gond, csak süt a nap 24 órában?
Némelyik írásod biz’isten annyira klassz érfelvágós hangulatú, hogy nem merek otthon se pengét, se kötelet tartani. Ki vagy te valójában?” …és közben röhög.
Végképp elveszett a fonalvégem.
Sétáltunk az utcán egy darabig csendesen.
Ilyen helyzetben nehéz újra megszólalni.
Végre vettem egy nagy levegőt és mondom neki:
„Van időd rám? Egy kávé?”
” Persze!”
Bizonytalanul ízlelgettem a választ, hiszen aki nincs jól, főleg messziről ordít róla a káosz, azzal nem akarnánk sok időt tölteni.
Ő meg azt mondja:” Persze!”
Úgy döntöttem legyen.
Mindig is imádtam a kihívásokat.
Sorra vettük a kávézós helyeket.
A végén megállt egy szerintem kocsma előtt.
Ijedten bámulhattam rá, mert teljes komolysággal tudtomra adta, igen, ez jó lesz.
Közöltem vele, nekem abszolút ki kell lépnem a komfortzónámból ahhoz, hogy egyáltalán az „ilyen hely” küszöbét képes legyek átlépni.
Nem mondhatom, hogy nem voltam már késdobálóban, de borzasztó régen, úgy negyven pár éve.
Erre ő: „Nincs ezzel baj! Itt a smink nélküli, valós élet.”
Beadtam a derekam.
Volt minden.
Tisztátalan asztalok, ragadós széktámlák, hányásszag a mosdóban, áporodott levegő, zaccból főzött kávé extra áron, agyonrúzsozott, festett szőke a pultnál, és főleg borgőzős életigazságok.
A múltból itt maradottak perspektívátlanságai, és erősen bízom, nem a gyerekeim jövője…
Hosszan, nagyon hosszan beszélgettünk.
Akadt gyorsan egy asztaltársunk is.
Nem zavartuk el, ezért hálából meghallgathattuk az életét.
A koszos rongyok, a borosta, a mosdatlanság alól kivillant a kőgazdag múlt, a tengeren túli nyaralások, a repi és VIP élet sok emléke.
Aztán a rendszerváltás( Juj ingoványos politizálás!), a csúszda, az utca, a hajléktalan szabad élet…a kilátástalanság, meg az állítólag megmaradt egyetlen megoldási lehetőség az alkohol.
Amúgy vannak még őszinte pillanatok, humor, talán felhőtlen jókedv.
Ő is egy ember.
Hangulatokkal, érzelmekkel, egy sorssal akár te vagy én.
Ha beszélsz róla, ha nem.
Rájöttem mire jó ez a mai világ csodája – facebook.
Kiírjuk, kiposztoljuk, mit eszünk, hogy alszunk, hol járunk, mi az ami fáj, mi az ami boldoggá tesz, miben hiszünk, hogyan látjuk a világot, de a félelmeinket is intim módon, mégis személytelenül.
Aztán jönnek a ” cézári ” hüvelykujjak felfelé, időnként lefelé, mosolyok, néha egy-egy szó a bátrabbaktól, vagy azoktól akikről azt sem tudtuk, hogy léteznek.
Arc nélkül, esetleg szimbólumok mögé bújva, ezzel is kidomborítva másságunk.
A mélyben mind valóságosak vagyunk, mégsem vállaljuk fel nyíltan, hogy azt mondjuk szemtől – szembe egyszerűen:
” Basszus, de rosszul nézel ki!”
és utána csak egyetlen rövid szót:
„Segíthetek?”
…ha mégis, a kávés beszélgetésekig már ritkán jutunk el. Villámgyorsan hárítunk, megfutamodunk, vagy idő előtt megbánjuk a felkínált lehetőséget.
Milyen kár, pedig láthatnánk egymást és magunkat kendőzetlenül, hazugságok nélkül.
Kevesebb áligazságot dobálnánk fel a közös felületre.
Talán a világ is, mi is hamarabb gyógyulnánk.
Mind tudjuk az őszintétlenség a személytelen kapcsolódás – vakvágány.
Ítélkezünk!
Megmondjuk!
Árad a „Huh!” meg az „AH!”
A valósan emberi előtt pedig gyorsan lehúzzuk a redőnyt, mondván:
„MI aztán nem vagyunk olyanok, nem is akarunk olyanok
lenni, sőt még a közelébe sem kerülni, vagy majd a VALAKI, a MÁS megoldja!
„Nekünk nincsenek stigmáink, görcseink, félelmeink, fájdalmaink, küzdelmünk, aberrációink!”
Miért hirdetjük makulátlanságunkat?
Kinek hazudunk, és vajon miért?
Csak egyben bízom, hogy mindezt nem a gyerekeinkért, főleg nem tanító szándékkal tesszük!
Bár Csernus doktor szerint a rossz szülőtől, példából is tanul a gyerek…
Apropó!
Tudtok egy igazán kiváló terapeutát?
Naná, hogy nekem kell!
D.M.
