Ott álltam 14 évesen, a nemzeti válogatott színeiben, amikor is büszkének kellett volna lennem az általam elért eredményre, miszerint egy rangos nemzetközi versenyre kijutottam. Majd jött az arcon csapás.

Az egyik legdrágább sportok egyikét űztem és az akkori anyagi helyzetünk nem engedte meg, hogy a legújabb és legmenőbb felszereléseket és kellékeket vegyük meg, amivel soha nem volt semmi bajom. Mert mindenem megvolt, ami a biztonságos versenyzéshez kellett.
Egy középszerű, számomra tökéletes kerékpárom volt akkor. Az európai szinten is fejlettebb Németországban került megrendezésre többek között a Junior nemzetközi verseny. Csillogó szemmel, gyermeki kíváncsiságom kifogyhatatlan tengerében úszkálva néztem körül a verseny központjában, ahol rengeteg sportrajongó volt a kiállító sátrak között, világklasszis versenyzők, akikre annyira felnéztem. Amire azonban figyelmes lettem és nem az itthoni versenyeken megszokott látvány volt, hogy még nálam kisebb korosztály is több százezer forinttal drágább kerékpárral szlalomozott a tömegben. Ezt csupán megjegyeztem magamba, nem hagyott mély nyomot. Hiszen gyermeki szemmel ki ne vágyna az adott helyzetben a legmenőbbre és a legjobbra. Mint a Harry Potterben a világ leggyorsabb seprűje, a Nimbus 2000-es bálványozása. Így volt bennem egy olyan tudat, hogy jobb kerékpár=jobb eredmény, gyorsabb tempó. Talán csak az esélyeimet méregettem. Viszont nálam ez tudott működni, mivel annál nagyobb szorgalommal és akarattal készültem a versenyekre, még attól is jobban, mint akinek megadatott az a bizonyos szuper bringa.

Történetem csattanója, az ott töltött napok egyik reggelén történt, még a versenyt megelőző melegítés közben. Egy kb. 4-5 fős gyerek banda csevegett a közelemben. Németek voltak. Közeledve feléjük, szúrós tekintetük rám szegeződött, éreztem az emberi ítélet dobpergését a gyomromban. És egyszer csak, bumm. Egymásra néztek majd kitört a nevetés, gúnyosan mulattak a „szegényes” kerékpár márkámon. Mutogattak és ki is mondták a bringám márkáját, tehát egyértelmű volt, hogy a célpont én voltam, hiszen nem volt a közvetlen környezetemben senki. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek éreztem magam, mert gyerekként inkább voltam visszahúzódó, mint egy nagyszájú kamasz. Igyekeztem leplezni az érzéseimet és tudomást sem szerezni róla, azonban megfelelően lereagálni sem tudtam, hiszen derült égből villámcsapásként ért. Szép csendben elkerekeztem a helyszínről és mélyen legbelül nagyon megszégyenítve éreztem magam. Akit a színpadra állítanak, és vicc tárgyává válok az emberek számára, csak amiatt mert nem olyan magas kategóriás bringám volt mint nekik.

Én, aki saját önerőmből, mindenféle drága kellék, étrendkiegészítő, dietetikus, masszőr és szakedző nélkül, Édesapám saját edzési rendjét követve értem el azt, amit elértem. Sokkal gazdagabb voltam ezzel. Felnőtt fejjel visszatekintve ma már tudom, hogy sokkal többet értem el, mint ők. Viszont örökké hordozom azon trauma sebeit a mai napig.

Nem vagyok elég jó? Mit mondanak majd? Mit fognak szólni, ami miatt szégyenkeznem kellene mások szerint? Ki is alakult az a bizonyos megfelelési kényszer, mindig minden helyzetben jelen van.

A gyermeki gúny és csúfolódás, vagy bármi nemű gyermekkori trauma, hatással van a felnőtti létre, egyszerűen visszaköszön és befolyásol. Akár észrevesszük és vissza tudjuk vezetni, akár nem tudjuk tudatosítani, honnan a szorongás, mert olykor igen mélyen gyökerezve rejtőzik. Hívhatjuk egy fajta megtapasztalásnak is, amikkel az embernek egész életében dolga van.

Egy biztos, felnőtt fejjel semmi szégyellnivalóm nem volt.
Egy érdekesség még, hogy a történtek után kaptam egy kerékpáros témájú képeslapot az anyukámtól, (akinek nem is említettem az esetet) az alábbi szöveggel:

„Meredeken csak azoknak ível fel a sorsa, akik bátran szembenéznek a kihívásokkal. Ragadd meg a lehetőséget, és fordítsd javadra a pillanatot!”

Hihetetlen, hogy ennyi év után értünk meg jeleket és tanításokat.