Lassan két hónapja, 9. hete, 57. napja, hogy itthon töltöm a mindennapjaimat, elszeparálva az élet legédesebbeitől; a szeretteimtől, a lüktető tavasztól. Attól, hogy úgy érezzem, aktív részese vagyok a létezésnek, az Univerzumnak, a pillangóhatásnak, az Életnek. Ennyi ideje annak is, hogy legutoljára a járványról és a mentális erő szükségességéről írtam. Most, amikor már megannyi változást eszközöltem a hétköznapjaimon – miközben tartaléklángra voltam kénytelen kapcsolni –, hogy ezzel is pótoljam az impulzusok hiányát, és túl vagyok megannyi hullámvölgyön, tapasztalaton, ami egy ilyen, életemben mindeddig példátlan járványból és a bezártságból adódhat, a helyzet a következő…

Hiába változtatok a szokásaimon és vállalok új feladatokat, mivel még így is kevés számomra azon impulzusok száma, melyeket korábban maga az Élet termelt számomra ki alanaturál, még a változtatott dolgokon is hamar változtatni kell, vagy szükséges melléjük még több változás és változtatás. Vannak napok, amikor mindezek ellenére kap el a fásultság, a hatalmas fáradtság, a céltalanság, s ilyenkor az életenergiáknak is hűlt nyomára lelek csak. Ez azért nagyon kellemetlen, mert aludni nem tudok, amikor ennyire nem érzem magam sehogyan sem. Mert nem fáradt vagyok. Az életenergiák szívódtak fel.

Ez a lézengő nagy semmi állapota.

Egy kedves ismerősöm koronanaplóját olvastam pár nappal ezelőtt. Ő ugyanezt éli. Azt írta, ez normális. Megnyugodtam.

Mégis; azt gondolom, egyik meditációs tanfolyamon sem sajátíthattam volna könnyedebben el. Nincsenek új gondolatok, de már a régiek sem. Nincs ihletett állapot, nincs lendület, nincs energia, egyáltalán ahhoz sem, hogy bármit is csináljak. Mivel olyan, mintha nem lennék, és nem lenne semmi sem, így nincs se kedv, se érdeklődés, se kíváncsiság, se vágy, se igény a fejlődésre. Se megcsalni nincs kedvem korábbi szokásaimat, se hűségesnek nincs kedvem maradni hozzájuk. Egyszerűen maga a kedv is elenyészett.

Korábban is az volt a véleményem, hogy egyáltalán nem vágyom hosszabb távon egy ilyen állapotra. És sok mással együtt, viszont ez sem változott meg a járvány következményeként.

Ezek a napok minden idők legmeditatívabb állapotai: a nagy büdös semmi, amikor is lassan a könnyeim folynak kínomban, hogy legalább úgy írnék valamit, amit magamban ugyan elkezdek, egyszerűen nincs neki se közepe, se vége, és nem tudom a valóságban elkezdeni sem. Nincs hozzá lendület, ihletett állapot. És írásból sem született még semmi jó erőszakkal, erőltetve. Az is csak szerelemmel teljes. Amikor szinte magától íródik, már-már ő ír engem, s én azt érzem, nekem nincs is közöm hozzá.

Nos, őszintén: nagyon nagy akaraterő kell ahhoz, hogy ebből a semmilyen állapotból kikeveredjek. Nem azt mondom, rövidtávon biztosan jó az ilyen, hosszútávon azonban az Élet pazarlása. A reményt használom benzinként, hogy egyszer – talán nem is olyan sokára – vége lesz ennek az egésznek, és újra ezer fokon éghetek, élhetek, hibázhatok, tanulhatok belőle, lehetek normális, vagy furcsa, egy követendő, vagy elrettentő példa, bármi, csak valami, ami által érzem, hogy élek.
Reménykedem és nyugtázom, hogy milyen szerencsés vagyok. Minden szerettem életben van, ha nem is lehetnek most hozzám közel, nem veszítettem el az állásomat. Majd igyekszem a fantáziámat segítségül hívni és vízionalizálom azt, amit csak akarok. Öntörvényűen. Nem kímélve semmit és senkit. Mert akármilyen szabadon is igyekszem és igyekeztem mindig is élni. Tulajdonképpen, száz százalékban még mindig a fantáziám birodalma az a hely, ahol tényleg azt csinálok, amit akarok és senkinek sem ártok vele. Elképzelem így azt is, hogy egyszer vége, s én újra élek, s az élet újra megnyilvánul általam is. És mindegy, óh, már nagyon mindegy, hogy akkor éppen milyen évszak is lesz. Hogy tavasz lesz-e még, vagy már nyár? Ősz vagy esetleg már tél? Ez már a legkisebb gondom. Akármilyen cudar is lesz kint, kint lesz, és legalább valamilyen lesz! És én ott leszek a valamilyenben, kint.

Az is az egyik igazságom, hogy még a sok meditációs állapotnak köszönhetően sem tudom. Elvakultság nélkül körbenézek, és tényleg nem tudom, mire (volt) jó ez az egész.
Akiket eddig különösen szerettem, azokat változatlanul különösen szeretem. Akikért eddig tűzbe mentem volna, a továbbiakban is tűzbe mennék. És hibázhatnak akármennyit, kezelhetik ezt a járványidőszakot is akár rosszul. Én akkor is így érzem.
Ez az érzés nem tompult bennem és nem is erősödött. Csak hiányoznak, de hogy hiányoznának, azt a bezártság előtt is tudtam. Nincs új a nap alatt. Akiket eddig nem érdekeltem, őket a Covid-19 sem bírta rá arra, hogy érdekes legyek.

Nagyobb csodák sem történnek, mint eddig. Pedig titkon nagyon vártam őket. Úgy értelmet tudtam volna rendelni ennek az egésznek, és el tudtam volna hitetni magammal, hogy van rendeltetése mindennek és én értem! És hogy meg tudom osztani másokkal is…
De sajnos (vagy szerencsére?) számomra nem (új) csoda, hogy az emberek bizonyos helyeken összefognak, hogy önkénteskednek. Az sem, hogy milyen erősen, vagy milyen nagy számban. Korábban is hittem az Emberben. Ha nem hittem volna, Nememind1 sosem indul el. Az sem új, hogy vannak, akik most sem nyitják ki a szívüket. Míg mások megteszik. Kellemetlen meglepetésnek sem nevezném, hogy helyenként vita üti fel a fejét, hogy akadnak összetűzések. Hogy ismét elgondolkozunk azon, mennyire fontos az egészségügy, vagy akár egy ételfutár, boltban dolgozó Ember munkája. S hogy mennyire elszálltunk a celebek iránti lelkesedésünk, vagy a túlértékelt stadionok építésében. (Már aki.) Eddig is beszéltünk arról és láttuk, hogy vannak bizonyos pótolhatatlan értékek a földön, melyeket már nem úgy, nem annyira méltányolunk. (Már aki.) Most újra beszélünk ezekről.
Ugyanúgy maradtak azok, akik leginkább a közösségi oldalak mémeiben, rövid bölcsességek kiposztolásában képesek törődni a körülöttük lévő emberekkel, akiknek hiába írok, hogy beszélgessünk mélyebben, az ő szeretetnyelvük a járvány hatására sem változik. Ugyanúgy vannak ismerőseim, akik a járvány előtt is bezárkózva „éltek”, tehát nem éltek leginkább sehogyan sem, s tették mindezt félelemből és/vagy szociális fóbia miatt. Azt gondoltam (reméltem) a vég szelének és a kötelező bezártságnak köszönhetően, majd összegezni fogják, hogy mennyi mindenről maradtak le (és hogy az Élet is lemaradt róluk), hogy hányadik tavasz tombol kint, amit ők egy erkélyről, a kispadról néznek, nem élik át. De ezekben az esetekben sem történt semmilyen megváltó erejű változás. Se megbánás, se fogadkozás.
Mintha, mindez csak azért történt volna, hogy mindenki megállapítsa, hogy minden nagyon is jó volt úgy ahogyan volt. Mindenki úgy él és úgy szeret, ahogyan arra képes és ez korábban is így volt. S a változásokkal kapcsolatban ugyanúgy van, mint a sorssal. Egyszerűen nem lehet siettetni semmit. Még egy világméretű járvánnyal sem. Mindennek akkor fog eljönni az ideje (ha egyáltalán eljön) amikor természetszerűleg megérett rá az idő és megértünk rá mi is.

Vannak napok persze, amikor a helyzetnek köszönhetően az emberek érzékenyebbek, idegesebbek, vagy frusztráltabbak. De mindez (is) a járványtól függetlenül így szokott lenni. Én tehát, csak annyit tudok, amit korábban is tudtam, és azt nyugtázom, amit korábban is nyugtáztam; az Élet szeretetét.

Az Élet szerelmeseként, mit bánom én, hogy mi a helyzet; gondolunk valami hétköznapit, vagy forradalmit, megalkuvunk, lázadunk, lépünk, maradunk, szövetségeket kötünk, eláruljuk egymást, beszélünk össze-vissza, vagy megfontoltan és keveset, megöleljük, akit szabad, vagy azt, akit nem, hűségesek maradunk, vagy megtévesztünk, szeretjük a másikat, vagy gyűlölködünk, végeredményben csak tesszük azt, amire képesek vagyunk az aktuális pillanatban és körülmények között. Különbözőek vagyunk, így különbözőek a megoldásaink is. És én imádom ezt a különbözőséget megtapasztalni. És ezek időközönként mindig ütközni fognak. Véleményekben, vagy a csatatéren. Hogy hol, az is a megoldásaink keresésén és azok megtalálásán múlik majd, a továbbiakban is. Mert ettől élet az Élet.

Szerelemben, háborúban, könnyekben, nevetésekben, őszinteségben, hazugságban, lojalitásban, ármányban, kegyességben, kíméletlenségben, viszályban. Hiányzik ez az egész tökéletes felfordulás. Amiben valóban olykor megannyi jellemfejlődés, váratlan fordulat tetten érhető.

Hiányzik a hétköznapi felfordulás, ami sokkal izgalmasabb, mint ez a rendkívüli, ami két hónapja rám zárta az ajtót. Azt mondják, a kevesebb több. És a magam részéről, többet is tanulok a hétköznapi felfordulásból, mint ebből a szélsőségesből.
A hétköznapi csodák. Nos, azok valóban (nagyobb) csodák voltak. Ha ez most fáj is valakinek.