Bevallom, évek hosszú sora, évtizedek kellettek ahhoz, hogy én, mint a dolgokat örökösen túlbonyolító, érzelmeiben, dimenzióiban túláradó szentimentális, „nehéz eset” felemelően tudjam magam érezni az egyszerű emberek társaságában. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyem az ilyen emberek pompáját, seregnyi jó tulajdonságát, mindazt, ami bennem is megvan, és megállapítsam, hogy  amiben tőlük eltérek az se jobb, se rosszabb, egyszerűen csak kiegészíti azt a tisztaságot, ami majdhogynem minden egyszerű ember karizmájának mélyén ott rejtőzik.
Iris Murdoch, brit írónő és filozófus, mondatja ki egyik szereplőjével A háló alatt c. regényében a következő állítást: „ …túl sok engedményt teszünk a közlés szükségletének. (…) Amint beszélek, mint most például, nem azt mondom pontosan, amire gondolok, hanem azt, ami hat rád, ami reagálásra bír. Még köztünk is így áll a dolog, hát még olyan esetben, amikor a félrevezetés komolyabb okai forognak fenn. Ám annyira megszoktuk ezt, hogy alig vesszük észre. Az egész nyelv a hamis állítások megtételének eszköze.”
A túlbonyolításainkból fakadó apró, még előttünk is sokszor észrevétlen kis hazugságaink a gondolatainktól, a szavak megformálásán át egészen a tetteinkig, s még egy pillantásunkon is tetten érhetőek. Minél egyszerűbb marad az ember, ez annál inkább elmarad belőle és környezetéből. Az érzelmek nyakatekertségéből eredő szerteágazó belső világból származó cselezéseinkért nem vagyunk hibáztathatók, ugyanúgy, ahogyan az egyszerű letisztultsága és őszintesége sem felmagasztalható. Mindenki adja, amit tud, hozzájárul ehhez a bolygóhoz, annak jelenéhez és jövőjéhez, ahogyan az lényege. Észrevenni azonban nem árt, még akár tisztelni is lehet, a tisztaságot, mely a legegyszerűbben található a legmakulátlanabb formában.

Irish Murdoch, bár a szavak és a gondolatok szerelmese volt, aki úgy vélte, hogy e kettő nélkül az ember sem lenne ember, az emberi faj, mint olyan, pedig talán nem is maradt volna fenn ilyen sokáig, mégis kimondatja egyik szereplőjén keresztül az álláspontját, miszerint maximum csak az olyan állításaink igazak, melyek az „add ide a sót” felszólításainkkal egyenértékűek.
 „…Midőn valóban igazat mondok, holtan esnek ki számból a szavak, és akihez szólok, tökéletes értetlenséggel hallgatja beszédemet.” – mondja Iris egyik szereplője, utalva arra, hogy ha valóban mindig azt mondanánk, amit gondolunk, ami bennünk van, s nem lenne bennünk az örökös törekvés arra, hogy a velünk szemben álló felet elkápráztassuk, izgalomba, ingerbe tartsuk, hogy vele párbeszédet folytassunk, tönkre mennének még a kapcsolataink is.
Talán köze volt ennek ahhoz, hogy évtizedeken keresztül, amikor egyszerű emberek társaságába kerültem, s őket hallgathattam, elfogott valami bizarr borzongás, amivel semmiképpen sem tudtam kibékülni. Hallottam és figyeltem szavaikat, mindegyik szót a sajátoménak éreztem és igaznak, mégis mintha hiányzott volna belőlük valami. Évtizedek pedig ahhoz kellettek, hogy rájöjjek arra, hogy tulajdonképpen, ami ezekből a bizonyos szavakból hiányzik, az pontosan az, ami megvan ugyan a kevésbé egyszerű szónoklásban, de már jóval inkább megkérdőjelezhető a hitelessége és a lelkiismeretessége.

Valahol ezek után, vagy közben pedig az egyik legkülönlegesebb történt meg velem. Nem csak, hogy a környezetemben felfedezni véltem, miszerint egy túláradó, komplex és inkább a gondolatainak, a gondolkodásnak élő egyénnek lehet egy nagyon egyszerű és mindenféle bonyolítástól mentes személy a legjobb barátja, de azon kaptam magam, hogy sokszor felszabadultabb is vagyok az ilyen emberek társaságában.
Most már ennek az okát is tudom. Az egyszerű emberek oldják az életnek azt a feszültségét, amit a komplexebb lélek gondolkodással tűzdel tele. Míg a bonyolult ember hajlamos titokban végezni például a szükségét a mellékhelyiségen, csak hogy annak látszatát keltse, hogy ő tökéletes, s hogy ő sosem jár vécére (még ha az erre való törekvés meddő is, hiszen vécére mindenki jár nagyon jól tudjuk) addig az egyszerű ember kivonul a közösség kellős közepéről mindenféle titokzatosságtól mentesen, mi több, még attól sem riad vissza, hogy vécézésének szaga majd mindenkihez eljut.
Minden manőver, bonyolultság, felesleges réteg lebomlik az egyszerű emberek társaságában, s csak az marad meg, ami volt; tényszerű, tőmondatos, a szándék, a kérés kifejezése, a mezei őszinteség, a cicomátlan ember. A legelemibb igazság. 

Ha más stílusban is, de az egyszerű emberek is ugyanarról beszélnek, ami minket is foglalkoztat. A legnagyobb különbség az egyszerű és a bonyolult személyben talán az, hogy amíg a bonyolult sok dologgal kapcsolatban elhiszi, tudja, hogy az igazsággal, mint valami privilégiummal rendelkezik, és nagyon nehézkes őt boldoggá tenni, addig az egyszerű csak megmarad a magától értetődő szerénységében, még szándékában sem áll beállítani magát minden titkok tudójának, tökéletesnek, s bizony a legapróbb dolgokon is tiszta szívből nevetni mer.
Lehet hogy az egyszerűbbnek tartott vagy mondott emberek nem gondolkoznak bonyolult, komplex kérdésekben, de sok esetben kiegészítik azt a személyt, aki bonyolult lelkivilágú, figyelnek olyan dolgokra, melyeket a bonyolult, komplex nem vesz észre, amihez nem ért, és többször előbb ki is mondják az igazságokat. Nincs bennük annyi gátlás, megjátszás, titok, szövődmény, komplexus.
Ezért az egyik legcsodálatosabb, amikor egy komplex lénynek egyszerű barátja van. Az egyszerű oldja a bonyolult gátlását, az egyszerű pedig szemlélődik a komplexitásban. Két világ találkozása. Az egyszerű sokszor gyakorlatias, kétkezi munkás. Tudja, hogyan kell vetni, aratni, túlélni nomád körülmények között, kézzel kifaragni, formába önteni, alkotni, sütni-főzni. A másik a világ dolgairól elmélkedik és felfedezi a belső világ, az érzelmi skála megannyi tónusát.
Az egyszerű ember nem célozgat, nem morfondírozik sokat, kimondja. Ezért az élet is egyszerűbb vele. Igazi cselszövést pedig sose várjunk egy egyszerű embertől s ne keressünk megnyilatkozásai mögött olyat, ami azzal ellentétes. Ha valami, ez az egyetlen, amire egy velejéig egyszerű ember teljességgel képtelen.

Az egyszerű egy túlérzékeny, de még egy óvatos, összetört ember hű barátja is. Pihenteti a lelket, hiszen nem kell mindenkivel filozofálni, csatározásokat vívni, a világot elemezni. Sokszor azért megbízhatóbbak az egyszerűbb emberek, mert nem keverednek el az érzelmi zűrzavaraikban.
Klasszikus történet. A párosítás a bonyolultat egyszerűsíti, az egyszerűt kiterjedtebbé teszi. Mindenképpen ritka és kész szerencse, hogy a környezetemben láthatom, hogy olykor a kapcsolódásaim által szembesülhetek vele.