Avagy a lőpor és a szikra esete egy lőszerraktárban

Ha a nagyapám olvasná ezt a bejegyzést, valószínűleg sírva fakadna. Egy konzervatív, keresztény családban nevelkedtem, amiben ő volt a szellemi családfő (még él, de már nem az). Sokáig próbált terelni a papi hivatás felé, hol rábeszéléssel, hogy érzelmi zsarolással, valahogy nem jött össze neki, és csak később jöttem rá, hogy miért nem sikerült.
Számára az első mindig is az volt, hogy a saját akaratát végigvigye mindenkin. A saját családján, a közösségen, a szomszédokon, a munkatársain, és persze anyámon.
Tényleg hittem Istenben. Imádkoztam is, egészen addig, amíg el nem veszítettem a hitem.
A vallás kérdésében nem akartam vitatkozni vele. Mindig, amikor egy kicsit is megkérdőjeleztem a vallással kapcsolatban bármit is, csúnyán összevesztünk.
Hétéves korom óta külön költöztünk a nagyszülőktől, mégis nagy volt a befolyásuk, egészen a felnőtt életemig.
Amikor gyerek voltam, sokat lógtam együtt egy barátommal. Amolyan kémiazseni volt, simán csinált puskaport otthon talált anyagokból, én meg a falu szélén laktam, könnyen átmentem hozzá. A barátságunknak a középiskola vetett véget, de nagyapám erősen közrejátszott, amikor homoszexualitással vádolta meg, persze alaptalanul. Nem tudta, hogy a nagyfiúknak többet jár az eszük a lányok fehérneműjében, mint a puskaporos dobozban.
Ekkor már tudtam, hogy abból baj lesz, ha az öreg beleszól a szociális életembe, de azt nem, hogy mennyire.
Teltek-múltak az évek, és teljesen úgy nézett ki, hogy átveszem a családi présházat a hozzá tartozó szőlővel. Az öregnek a mániája volt. Persze, ebből kifolyólag rengeteg munkát (és terhet) jelentett a családomnak, és jelent a mai napig is.
Akkor bújt ki a szög a zsákból, amikor rátaláltam életem szerelmére. Barátnőm sem volt korábban, és huszonéves fejjel nem is merült fel a párkapcsolat témája a nagyszülőkkel való beszélgetés során. Akkor, amikor elmondtam nekik, hogy barátnőm van, nagyapám úgy kikelt magából, hogy ilyet tőle még nem láttam. Általánosságban véve szidta a nőket, válogatás nélkül, és mondta, hogy nekem még nősülésen nem kéne járjon a fejem, meg hogy majd ha komolyabb munkám lesz, meg hasonlók… a legfőbb érve az volt, hogy a lányt nem ismerik, és tőlem tudták, hogy nem jár templomba, így nem vehetem feleségül.
Fél éven belül elköltöztem. A családnak szüksége lett volna otthon a munkámra, és néhány kivételtől eltekintve mindenki ellenezte a kapcsolatot, sőt, senki nem hitt benne.
A barátnőm ma már a menyasszonyom, és együtt is élünk. Nem keresztelték meg, templomban csak oldalági rokonok járnak, értelmiségiek, diplomások. Ma már ők a családom.
A saját rokonaimmal ez a húzásom borította a jó kapcsolatot. Volt ám harag, „kitagadlak”, majd sok-sok idő és egy közeli rokon halála után rendeződtek a dolgok.
A vallásomat a rokonoktól távol nem gyakoroltam. Sokáig hittek benne, hogy előbb-utóbb elbukom, és hazamegyek hozzájuk.
Az eljegyzés volt a szikra, ami berobbantotta a puskaporos hordót.
Az eljegyzésnek talán egyedül az anyai nagyszüleim nem örültek. Nagyanyám közölte, hogy mivel nem a hagyományoknak megfelelően kértem meg a lány kezét, nem ismerik el a jegyességet, egészen addig, amíg így nem csinálom, illetve amíg a lányt nem keresztelik meg.
(A hagyományt úgy értette, hogy a keresztapám a kérő, és a lány apjához megy, és tőle kéri az én nevemben, majd szervezünk egy sátras bulit az egyik család udvarában.)
Ehhez az egészhez hozzátették, hogy ha nem lesz templomi esküvő, nem jönnek el, és ne számítsak nászajándékra sem.
Természetesen több éve külön éltem a szüleimtől, és a kapcsolat is több éve tartott. Ekkor már a testvérem és a szüleim is megkedvelték a menyasszonyom, így nekik is konfrontálódniuk kellett a nagyszülőkkel. Végül abban egyeztek ki, hogy senki nem fogja szóbahozni többet.
Közel egy évig tartotta a száját az öreg, de nem tudta megtagadni magát. Ezt a keménységet örököltem tőle, és én is addig tartottam ki a látszólagos vallásosság mellett.
Egészen a norvégiai és az új-zélandi terrortámadásig.
Ma már felvállalom az ateizmusomat. A hit utolsó szikrájára nagyapám fújt poroltóval, amikor elfelejtette, amit ígért, és újból propagálni kezdte az egyházi esküvő esedékességét, illetve a menyasszonyom megkeresztelését, amikor nem tudtam felejteni azokat a hullákat, amiket a két keresztény tömeggyilkos hagyott a járdán.
Beadtam a katolikus egyháznak az adattörlési kérelmet, ami a keresztlevelemre is vonatkozik, de beletört a bicskám, és a Vatikáni Szerződésre hivatkozva megtagadták. Rájöttem, hogy ez mind a nagyapám iránt érzett, elfojtott harag tette. Esküszöm, felkeresek egy pszichológust, ha még egyszer kimondja a száján, hogy templomi esküvő.
A férfi vállaljon felelősséget mindenért, amit mond, és amit tesz. Ez elsősorban az utókornak szól. Nagyapám egy zsarnok lenyomatát tette rám a kereszt formájában, így nem tudtam ezzel tovább együtt élni. A fiaimra és a lányaimra nem hagyhatom örökségül, és ezért tenni is fogok.