Néha keresnéd a reményt, azonban nem látod, hogy merre visz az út. Némán kiáltasz, adod az apró jeleket, hogy vegyék észre a szenvedésed, és mindenhol zárt ajtókat találsz. Nincs olyan, aki értené a szavaid, a gondolataid. Túl nehéz ez azoknak, akik boldogok, akik sosem voltak, vagy nem hosszú ideig, a melankólia bugyraiban.
Nemrég fejeztem be az írásaimat, melyek egy része névvel vállalt, a többi anonim irományként született meg. Az első könyvek alacsony áron, az utóbbi betekintők egy „kérem szépen” jelzéssel kérhetőek. Mégsem érdekel senkit. Elkopott ez a világ. Olyan szinten felületes az emberek érdeklődése, hogy arra nehéz kifejezést találni. Ha eszembe jut pár jelző, az eléggé vulgáris ahhoz, hogy leírjam. Nagyon sok olyan ismeretlen író él, akinek remek gondolatai vannak, és ezt szívesen meg is osztaná a néppel, de hiába. Nem érdekes, ha nem szerepeltél egy valóságshow-ban, vagy nem kapta fel a neved a média. Addig akármilyen jó lehetsz, nem létezel. Nagy tanulság, hogy a barátok, az ismerősök, sokszor a családod sem olvassa, veszi meg az alkotásaidat. Az első könyvem megírása, kiadás előtt, ez sosem jutott volna eszembe, hogy a közeli emberek ennyire érdektelenek. Az ingyen írásaidat sem lapozták végig, vagy felénél azt mondták, hogy túl erős, túl nehéz a tartalom. Mennyivel könnyebb mással tölteni az időt, mint az én gondolataimat értékelni?! Biztosan jobb a tévé előtt csipszet enni, mintsem görnyedni az írásom felett.
Háttérbe vonultam, és innét figyelem pár hete erősen, hogy ki hogyan viszonyul hozzám, ki értékel, ki van mellettem, ha gond van, ha baj tépi szét a lelkem, ki hogyan nyilvánul meg. Az eredmény látványos, most már napok, hetek telnek el ezekkel az emberekkel a két gondolatváltás között. Míg korábban napi szinten, többször adták tudtomra, hogyan telik a napom. Igen, addig, míg nem kerültem én válságba lelkileg, és kezdtem el végre én is panaszkodni. Ez már nem fér bele, nem bírják el, nem tudják kezelni. Nekem viszont kötelező volt. Ha leírom, hogy milyen gondolat gyötör, inkább nem reagálnak semmit, mert okosat nem tudnak ezek szerint írni, mást meg minek?! Bosszantó tud lenni, ha hosszasan írok, és egy szavas választ kapok. Vagy totál más témát…Nem egyszer fordul elő, hogy leírom, hogy mi bánt, pár nap válasz csend, majd jön egy reményt keltő levéljelzés a közösségi oldalon. Én nagy hévvel nyitom meg, hogy nahát, egy hét után talán remélhetek pár kedves szót a leírtakra, és a tartalom: Hogy vagy? Jobban vagy? Magyarra fordítva, ugye megoldottad egyedül a gondodat, mert én messze vagyok, meg csak a barátod vagyok, nem segítek. Ilyenkor én nem válaszolok nagyon hosszú ideig…
Régen nagyon szerény voltam, nem értékeltem sem magam, sem a munkám. Most már csak magam nem, ez haladás. 🙂 Nem mertem a segítői munkámért pénzt elfogadni, mert azt gondoltam rosszá válok általa. Ennek az lett az utóhatása, hogy nem értékelték a munkám, nem érdekelte őket, ha elfelejtették, vagy törölték a válaszom, mert nem volt tétje, hogy újra az időmet rabolva ismét kérjék az elemzést. Odáig jutottam, hogy a gyomrom feladta a rabszolgaságot. Kineziológus oldotta fel nálam, hogy ennyire nem lehetek az emberek kiszolgálója, mert a munkámnak igenis értéke van, amit el kell kérni! Ott a csoportos terápián is ezt gyakoroltatta velem. Fojtogatott a sírás, miközben ki kellett mondanom, hogy ennyi a díj, ha kérdezni akartok. És minden résztvevő segítően fizetett, majdnem az önismereti tanfolyam díjának a fele visszajött. J Még utána is hónapokig nehéz volt elismerni magam.
Mire végre sikerült, és most már szuperül működik a folyamat, mégis van olyan ismeretlen ismerős, aki okosan beszólt, hogy mi az, hogy nekem ez az első információk között szereplő tényező? Ez nem spirituális emberre vall, ő ezzel nem tud azonosulni! Nem is kérte senki. Ahogy bizonyára nem tudta mi van ez mögött, hogy mennyi mindenen mentem át, hogy legyen egy reális ára a munkámnak, ez lelkileg mit okozott. Nem tudott semmit, ez már nem is lényeg. Ugyanakkor a vádaskodás, az ítélkezés vajon mennyire jellemző a spirituális egyénre?! De a kérdésre, hogy miért szerepel az első infók között: Hát úgy szerepel, hogy egyrészt megdolgoztam érte, hogy értékeljem a munkámért járó elismerést, másrészt az emberek első két kérdései közt megjelenik, a „mennyibe kerül?” érdeklődés. Hiszen a pénz számít, akár bejön, akár kimegy. Hiszen ebből élünk. Lehet mondani, hogy nem boldogít, de éhező embert nehéz vidámnak látni. Már az ilyen emberek nem is érdekelnek, akik ilyenbe kötnek bele, mert nem voltak mellettem mikor kínlódtam az elfogadás érzésével, akkor most is tűnjenek el! Hogyan kapcsolódik ez ide? Úgy, hogy ha nem érzem, hogy valaki értékel, kölcsönösen visszasegít, vagy legalább figyel rám, attól távolabb szeretnék kerülni. Egyre inkább azt gondolom, hogy az internet világa a kényelmet hozta az emberi kapcsolatokba. Mégpedig úgy, hogy ha nem akarok, akkor nem foglalkozom veled, nem kell a szemedbe néznem, nem kell elszámolnom veled, és segíteni sem, hiszen távolról pötyögök neked. Ilyen tekintetben a vigasz is általános. Bizonyos helyzetekben pár kedves, írott szó, segítő lehet. Azonban mindig csak ezt kapni, az felszínes és nem támogató. Ez olyan, mint a „legyünk csak barátok” kijelentés. Menekülést takar, nem kell melletted lennem, nem kell ott lennem, ha rossz neked, ha jó neked, nem vagyok fizikailag az életed része, sőt még hozzád sem kell érnem, mert CSAK A BARÁTOD VAGYOK. Belegondoltatok már ebbe a kifejezésbe mélyebben? Amikor egy ismerkedés elindul, bármi alakulhat módon, aztán meglátja, hogy az életed nem is olyan egyszerű, támasz kéne, segítségre, szeretésre lenne szükséged, akkor jön a menekülő tézis mondat. „Legyünk barátok!” Milyen egyszerű és bunkó kibúvó!
Akivel pedig valóban barátságként indul el a folyamat, nem pedig a „bármiből redukálódik le oda”, hát az sem sokkal jobb, ha távoli. Írni olyan egyszerű, hogy meg tudod tenni, képes vagy rá, ha melletted lennék… de nem vagy. Nincs támasz, nincs segítő kéz, minden egyedül rád szakad. Nemrég olvastam Lauren Graham Szívek szállodája könyvét, imádom a nőt, mert hasonlónak érzem a nehézségeit, az életét, az enyémhez. Leírta, hogy milyen sokáig zaklatták az újságírók, hogy „na, van már valakid?” és mennyire elege volt, hogy mindig valamit hazudnia kellett. Örökké a „randizgatok” szöveg mögé bújt, amikor nem is volt igaz. Úgy érezte, nem akar addig beállni a sorba, amíg nincs kiért. Én most így vagyok az ismerősökkel, mert barátnak nem mondhatom azokat, akik inkább rám csukják a chat ablakát halkan, hogy észre ne vegyem, és talán az internet előfizetést is visszamondják. Személyesen, ezt nehezebb lenne megtenni. Épp ezért az online kapcsolatok jelentős része apró lánggal ég, mert csak annyit ismernek belőled, amennyit engedsz, és amennyit akarnak tudni rólad. Zárt világ ez, a jó és rossz oldalaival együtt.
Így most kiváró üzemmódban vagyok, és bár fájdalmas lesz az emberek jelentős részétől búcsút venni, de a nem reagálok, old meg magad-stílus már nem ad eleget. Így, ha könnyezve is, de készen fogok állni, hogy távolra engedjem azokat, akik menni szeretnének. Újak pedig akkor jöjjenek, ha nem írni akarják, hogy melletted vagyok, hanem láthatóvá is teszik a szavakat.
