Mi bennünk az az érzet, ami elsősorban életben tart? Nem tartósít, nem eltart, nem vegetál az életre, hanem előremozdít, pulzál; dinamikája, lendülete, tanulsága és konklúziója van. Melyik az az erős érzelemként jelentkező erő, ami a személyiségünket, az életünket, előrelendíti? Érdemes-e olykor csitítani, vagy éppen hogy generálni?
A kalandvágy érzése bennünk az a valami, amit motivációként kaptunk személyiségünk fejlődéséhez, az életünk dinamikájához, és még az életben maradásunkhoz is. A kevés kalandvágy egy idő után ugyanúgy az élet végállomását jelentheti, mint a túlzott kalandvágy veszélyérzet nélkül.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy kimondottan az állandóság az, amire számítani érdemes, hogy ne dőljenek ránk a kapcsolataink, az életünk; hogy meg tudjuk őrizni a barátságainkat, családunkat, önmagunkat. Pedig úgy látom, hogy a változás, s a változás egyik motorja, a bennünk rejlő kalandvágy, éppen olyan fontos, nem csupán a kapcsolataink megőrzéséhez, életünk stabilitásához is.
Életünket és személyiségünket, valamint emberi kapcsolatainkat, képzeljük el úgy, mint egy hegyet. Mindennek alapja az az állandóság, állandósult erőcsoportosulás, amire minden mást építünk, ami összefogja és tartja a gigászi monstrumot, hogy ne omoljon a környező falvakra. Itt kap helyet a két ember közötti bizalom, vagy a saját magunkba fektetett önbizalom, az önismeret, a múlt, a közösen átélt élmények, sikerek, megoldások, az egyes kudarcok utáni talpra állások. Minden, ami stabilan tart két embert, vagy egy családot össze, és minden, ami egyetlen Entitást szorosan a társadalomban tart. Egzisztencia, munkahely, otthon, stabil emberi kapcsolatok.
Ez a fajta tartós alap és állandóság biztosítja azt, hogy ne omoljunk teljesen össze, ha az egyes változások, kihívások, megoldások, teljesítések során kudarcot, veszteséget szenvedünk el. Ha ez a fajta alap, állandóság nincs, vagy felszámolódik, akkor beszélhetünk teljes összeomlásról. Mindemellett, a hegy tetejét és oldalát, ahogyan az életünket és személyiségünket is, folyamatosan alakítják a természeti erők; a szél egyik helyről a másikra gurítja oldalunkon a vihar törte gallyakat, lejjebb morzsolódnak a kavicsok, homokszemek, a turisták lábnyomai hol masszívan megörökítődnek a sárban, hol nyom nélkül szívódnak fel. A biztos alap felett, személyiségünknek, életünknek is szüksége van olykor kihívásokra, amiben megoldásokat kereshet, amiben kockáztathat, újra felfedezheti, megismerheti saját magát. Bizony, olykor nem csupán a diadalok, a kudarcok is kellenek, majd nagyon kell az is, hogy azokból a bizonyos kudarcokból felálljunk.
A szemléltetett hegy csúcsán és oldalán tehát, a biztos alapunk felett, azok a változások húzódnak, melyek az élet dinamikáját működtetik. Hogy időközönként akarjunk új, izgalmas, korábban ki nem próbált dolgokat csinálni, és ezekben önmagunkat tapasztalni. Hogy fel akarjunk kelni, ki akarjunk mozdulni a munkahelyünkön kívül máshová is. A bennünk munkálkodó kalandvágy a megújulással, változással van kapcsolatban. S ha kalandvágy nincs, előbb- utóbb megszűnik a fejlődés, és végül még az élet is.
Vannak bizonyos időjárási körülmények, például a hosszan tartó esőzés után a szikrázó napsütés, és bizonyos érzelmek, például a szerelem, melyek a kalandvágyat serkentik bennünk. Ezen külső, belső körülmények hatására, a legtöbben izgágákká válunk. Időközönként javasolt azonban, a szintén egészséges megállók, egy nehéz korszak után beiktatott önismereti pihenők után, időjárástól és érzelmektől függetlenül, a kalandvágyat újratermelni magunkban. Ha már azt érezzük, túl hosszú ideje vagyunk stagnálásban, változatlanságban, elébe kell menni a dolgoknak. Bele kell menni az életbe, le kell ugrani, bízni az élet szentségében, a gondviselés óvó karjaiba, védőhálójába. Mert még a Gondviselés is csak úgy tudja tálcán kínálni az összes jóságát, ha mi megadjuk magunkat, és kalandvágytól duzzadva átlépjük konzisztens határaink küszöbét.
Amikor a kalandvágy végleg kiöregszik belőlünk, a létezés gondoskodik róla, hogy egy másik kalandba teleportálja lelkünket, mely testen, egon, személyiségen, személyes életünkön túli. Így helyez minket újra egyensúlyba. Kalandvágy, megújulás, időközönkénti reformok és változások nélkül, élni ugyanis nem lehet. Ha nincs az életterünkben dinamika, beáll a stagnálás. S ami nem fejlődő az rohadó, az múló. Egészen addig, amíg el nem tűnik erről a síkról végleg.
Egy nagyra becsült tanárom azt mondta egyszer, hogy minden napot kétféleképpen lehet kezdeni. És mind a kettő a ’Mi fog ma történi?!’ felkiáltással indul. Az egyik kezdésben pozitívan kiáltunk fel és alig várjuk az újabb élményeket, meglepetéseket, csodákat. A másik kezdésben pedig szinte magunk elé tartjuk kezünket, hogy az esetleges akadályoknál ne fejünkkel ütközzünk a falnak.
Az egyik izgatottan vár, a másik a félelemtől retteg és majdhogy nem a bajra készül.
Én azt mondom, legyünk nyitottak, éljünk a jelenben, ne várjuk és ne is hárítsuk azt, ami még nincs. Valahol az arany középúton haladva kezdjük meg napjainkat. De menjünk bele az élményekbe és olykor menjünk a félelmeinkkel szembe is. Úgy, hogy tetszés szerint, legyen meg az állandóság és a változás megfelelő, életünket működtető aránya. Ami nem csupán életben tart. Életre is hív. Ami felfedez bennünket az életnek, és ami megalkotja körülöttünk az életet.
