Kora ősz volt. Csütörtök délelőtt 11 órára Gábor volt beírva a naptáramba. Öt és fél éves, gondok vannak vele az óvodában, szemtelen, felesel. Az illetékes kolléganő szólt, hogy az első beszélgetésre az apa érkezik, késni fog, mert egy távolabbra eső településről biciklivel jön. Értetlen tekintetem hatására, hozzátette, fél a buszon, pánikbeteg, egyébként meg gyilkos. Visszamentem a szobám csendjébe és vártam. Nem gondoltam semmit, már megtanultam, hogy nem érdemes. Egy ötven év körüli szikár férfi, József érkezett. Izzadtan, zihálva leült. Lassan rendeződött a légzése, óvatosan pillantgatott a szemembe. A tekintete fáradt, de tiszta volt. Beszélni kezdett a családjáról, magáról. Tizenöt éve szabadult. Eleinte a fővárosban próbált boldogulni, nehéz volt, ahogyan most is. Ott ismerte meg gyermekei anyját, akit vérbe fagyva talált egy elhagyatott környéken, megerőszakolták és megverték. Kórházba vitte, aztán nem tudta magára hagyni. Anikó, jóval fiatalabb nála, két gyermekük született. Csendesen, szelíden beszélt. Ahogy hallgattam, a történetétől, de leginkább a lényétől elöntött a részvét és a szeretet. Érezte, mert egyre bátrabban nézett a szemembe. Nehezen kap munkát, alkalmi megbízásokból tartja fenn magukat. Hajnalkát, a nagyobbik gyermeket egyszer, szegénységük miatt, elvették tőlük. Sikerült felkapaszkodni, így visszakapták. Ahogy néztem és hallgattam egy embert láttam, aki már megbűnhődött, megküzdött, megharcolt magával. Tettéről nem kérdeztem. A következő héten a fiatal anya érkezett Gáborral. A fiú nagy kék szemeivel, huncut mosolyával és igazi romlatlan gyermeki kíváncsiságával, boldogan fedezte fel a szobám játékait. Élénk, harsány és okos volt. Anikó beszéde, viselkedése, elárulta enyhe értelmi fogyatékosságát. Gyorsan összebarátkoztunk, hétről hétre nagyokat játszottunk, az anya épp oly gyermekien élvezte a színezés, a társasozás és a bábozás örömeit, mint fia. Útjaikon egymást vigyázták, a fiú rendre figyelmeztette anyját, hogy a szobámban ne felejtsen valamit, figyelt rá. Érkezéskor, Gáborka csak úgy repült a karomba és mondta, Juditka néni, de jó itt nálad! Jó volt nekem is, ártatlan, tiszta szeretetben voltunk. Anikó mesélte, hogy József szépen gondoskodik róluk, dolgozik, főz és a házimunka javát is ő végzi. Egyszer Hajnalka is jött, hogy részese lehessen a közös játéknak. Erős szemüvegében, az óra végéig egy babát ringatott boldogan, ő is fogyatékos volt. Láthattam, hogy Gábor őt is mennyire szereti és amennyire azt egy öt éves gyermek teheti, óvja. Tanúja lehettem ennek a sajátos egységének, harmóniának, amit ők négyen alkottak. Több, mint fél éven át jártak, megszerettük egymást. De ahogy mindig most is eljött a búcsú napja, puszikkal, ölelésekkel elköszöntünk. A mögöttük becsukódó ajtó hangját, a jelen lévők gúnyos megjegyzései követték: Ez volt a gyilkos családja! Nem elég, hogy megölt egy embert meg is ejtette ezt a fogyatékos nőt! Nem szóltam semmit, de belül nagyon sokáig zokogtam.