Jár az embernek alanyi jogon az egészség, a tanulás, a fejlődés, az élelmiszer, a föld természeti kincsei és felfedezésének élménye, vagy ezek a jogok csak elérhetőek némi munkával (mert a munkához való jog szintén megadatott, ha nem is alanyi jogon), szorgalommal, egy csipetnyi eltiprással?
Egy kormány, vagy választott hatalom sem fogja tudni megadni az Embernek azt, ami jár, ha a tudat és a viselkedés forradalma nem következik be előbb…

Ki lehetsz attól még békülve a világgal, és a saját, privát világodban attól még boldog is lehetsz, hogy vannak gondolataid a világ és az együttélésünk, vagy inkább egyelőre az egymás mellett éldegélésünk igazságosabbá tételével kapcsolatban.
Bár ez a szó, hogy igazság, egy cseppet mihaszna.
Az igazságunk megteremtése és kiharcolása gyakran a legnagyobb igazságtalanság megélése valaki másnak. Mi több, a ma világviszonylatban fennálló rendszer is azért alakult így és azért tartjuk fenn, mert annak, akinek hangosabb szava van a rendszerünkben, mint igazságról gondolkodik róla.
Mindazonáltal talán mindenki életében vannak pillanatok, amikor lehunyja a szemét és elgondolkozik az élet értelméről. Ebben a több ízben bürokratikus, hierarchikus, egyenlőtlen és egymás előtt megszeppenve, félve és ítélkezve álló szürke taposómalomban, valamint lélekfacsaró szélmalomharcban, olykor felszínre tör belőlünk az értelem utáni keresgélés, vagy a hogyan is kéne lennie, hogy mindez értelmet kapjon gondolatfonákja.
Azt gondolhatják sokan, hogy boldogtalanság kell egy ilyenfajta gondolat durrogtatáshoz, s mint egy sorozatlövés az éterbe puffogtatom elégedetlenségem és megkeseredettségem nyavalyáit, hogy fekély legyen e sorok olvasóinak elképzelésein.
Pedig nem.
Pedig én boldog vagyok.
Mert mindent meg lehet szokni, és ha van benned adottság, hogy mindabból, ami van, kihozd a legtöbbet és a legjobbat, akkor ki fogod belőlük hozni, akármi van.
De mi van?
Úgy értem, mi jár az embernek alanyi jogon?
Jár az embernek alanyi jogon az egészség, a tanulás, a fejlődés, az élelmiszer, a föld természeti kincsei és felfedezésének élménye, vagy ezek a jogok csak elérhetőek némi munkával (mert a munkához való jog szintén megadatott, ha nem is alanyi jogon), szorgalommal, egy csipetnyi eltiprással?

Vannak világméretű problémáink. Nevezzük őket most csak problémáknak. Mert ha valamit problémának hívunk, az azt jelöli, hogy valamit kifogásolunk az igazságból. Legyen az az igazság akárkié is. (Ember, Gondviselés, Sors, és a többi…)
Ezek között vannak olyanok, melyekről sokat beszélünk, úgymond beleivódtak a köztudatba, mint valami leányálom, és vannak olyanok, melyekről szinte semmit sem.
Sokat beszélünk a legfontosabbakról; az egészségügy gerincességéről és derekasságáról, vagyis ennek hiányáról. Arról, hogy ne kelljen vagyonokat kiadnunk gyógyszerekre, ha életben akarunk maradni. Hogy az egészség és az élet mindenkinek alanyi jogon járjon, aki életben szeretne közülünk maradni. És ne csupán ingyenessé tegyük ezeket a gyógyszereket, hanem azt is érjük el, hogy ha már valamilyen betegségben szenvedünk, ne kelljen hosszú hónapokig várni arra, amíg egy szakember foglalkozik a felépülésünkkel és enyhíti a fájdalmainkat.
Az egészségügynek nem csupán állampolgároknak járó alanyi jognak, de állampolgári kötelességnek is kéne lennie. Így azt nem csupán, hogy ingyenessé kéne tenni, úgy világviszonylatban, de jóval gyorsabbá is. Mindehhez persze olyan kórházak is szükségesek lennének, melyek megfelelő felszereltségűek, és ha nem is viselik falaik között az otthon meghittségét, azért jóval összkomfortosabbak a ma fennálló valamennyinél. És nem utolsó sorban olyan szakemberek is kellenének az egészségügybe, akiknek a gyógyítás és a másik ember fájdalmának enyhítése, életben tartása, nem megélhetési kérdés, hanem hivatás.
A tanárokkal és az oktatásüggyel nagyjából ugyanez a helyzet. Miért a tankönyvek, a szakkönyvek a legdrágábbak? Ha a szülők minimálbérből élnek, jelenleg aligha tudják megfizetni a képzéssel együtt járó költségeket. Így a gyermek örökségként megkapja e hátrányos helyzetből való előlubickolási jogot. Pontosabban az ehhez a csatához vívott jogot.
Persze, ott vannak az államilag finanszírozott képzések, melyeken a szorgalom és az egyén elhivatottsága, jó képessége, ingyen biztosítja a tudást. A könyveket viszont ebben az esetben is meg kell vásárolni, és elég elgondolkoztató, hogy az egészséget és a tudományt milyen drágán adjuk mi emberek egymásnak. Arról nem is beszélve, hogy képtelenek vagyunk kitalálni egy rendszert, amelyben úgy neveljük a felnövekvő generációt, hogy az egészségügy és az oktatásügy hivatások legyenek, és tényleg csak azok álljanak orvosnak, tanárnak, akik nem csak értenek ahhoz, amit csinálnak, de morálisan kiemelkedő jelenlétet is biztosítanak azoknak, akikkel találkoznak.
Végül, de megközelítőleg sem utolsó sorban, világméretűen tartom fontosnak rendezni az élelmiszer egyenlő elosztásának elvét. Tarthatunk egy olyan rendszert, melyben a szorgalmasabb, kitartóbb, többet a köz érdekében tevő valami pluszhoz jusson, de akkor valóban azok jussanak ehhez az úgynevezett pluszhoz, akik többet tesznek a közért morális és erkölcsi kérdésekben. Ne az élelmiszer, az egészség és az oktatás, mint alanyi emberi jogok csorbuljanak. Vegyünk el mondjuk a szórakozás lehetőségéből, ha már valamiből olyan nagyon el akarunk venni az igazságunk szolgáltatása érdekében. És ezt a hármat adjuk oda mindenkinek alanyi jogon ingyen és érdemileg. Tehát magas színvonalon.

Az ember, ha erre az életre való, sok mindent megszokik, és sok mindenhez alkalmazkodik. Mint egy kishörcsög, ráhasal a kerékre és fut vele körbe és körbe. Mi olyanná tettük magunkat, mint a hörcsögök. Azt hisszük, hogy az élet az, hogy szaladgálunk a kerekünkön, ami nekünk a világ, és közben annyira lefáradunk, hogy észre sem vesszük, hogy a kereken túl, ott van a rács, a rácson túl ott van a szoba, a szobán túl a város pompái, a városon túl az országunk határai, azon túl az egész kontinensünk sokfélesége, s azon is túl az egész földünk, még megannyi kontinenssel, hozzánk hasonló hörcsögökkel, és bizony sok, tőlünk eltérővel is.
Saját világunk van már, mindennapi robottal, kötelességekkel, problémákkal. Hogy valaki rákerült a kerekünkre, aki nem odavaló, hogy nem forog eléggé a kerekünk, vagy kicsi, hogy belebetegedtünk a sok rohangálásba…

Ez a rendszer lebutítja, szűklátókörűvé, beteggé teszi az embert. Ezzel a rendszerrel lebutítjuk, szűklátókörűvé tesszük és megbetegítjük egymást. Ember az Embert.
És sok Embertársunkat hagyjuk bizony meghalni is. Olyanokat, akik még élni szerettek volna köztünk. Élni a keréken. Még ha kevesen is látnak át azon, hogy a nagybetűs Élet ezen a bizonyos keréken jóval túl van.
Miért látnak ezen túl kevesen? Mert Ember az Ember elől bizony eltakarja ennek látványát.

Még egy dolgot kéretek felvenni az Ember alanyi jogon járó jogai és kötelességei közé.
Ha majd megoldottuk az egészségügyet; hogy a beteg embereknek ne kelljen kész vagyont fizetni azért, hogy meggyógyuljanak, és ne kelljen sokszor több hónapot várni sem, hogy foglalkozzanak velük, ha majd megtanultuk kiválogatni a tanári, orvosi, mint hivatási vénát és megfelelően honorálni azt, ha majd nem vesszük el egymástól a tudás megszerzésének lehetőségét, ha majd elintéztük, hogy az élelmiszer alanyi jogon mindenkinek járjon, akkor…az utazás, mint jog, kerüljön be az állampolgári kötelességek közé.
Vannak érvek az országhatárok megőrzése mellett. Például az egyes kultúrák, hagyományok és az emberi faj mindennemű különbözőségeinek megőrzése. Ezt most nem kívánom vitatni. Mindössze az utazás költséghatékonyabbá tételéről vagy költségének eltörléséről fantáziálok.
A legtöbben egész életükben egy adott város töredékét látják újra és újra. A szerencsések, felszínesen szemügyre vesznek egy-egy ’idegen’ országot, szabadidejük és pénztárcájuk függvényében. De sokan vannak, akik egy vidéki kis faluból nehezen jutnak el a Balatonig meg vissza, holott, még Magyarország és Afrika között is olyan könnyen kéne járnia minden halandónak, mint ahogyan a fantasztikus filmekben járnak a csillagközi utazók a Föld és a Mars között. Legalább a világörökség részeit látnia kéne mindenkinek ingyen és bérmentve, ha már a többi természeti kincset el is rejtjük, ha már vámokkal, igazolványokkal és anyagi javak felhalmozásával váltatjuk is meg a jegyet egymás számára azon a földön, ami elvileg mindenkié. Még ha honfoglalósdit is játszottunk már a viszonylag korai szakaszban egymás orra előtt, attól még, hogy a valami miatt együtt mozgó csoportok otthont választottak maguknak, nem kéne azt a bizonyos földrészt ennyire kizárólagossá megtenni, még ha privilégium is.
Ezen bolygó kiterjedtségének, sokféleségének és káprázatosságának látványa, tudatosítása, az emberi tudatot és gondolkodást tágítaná, ami kihatna az együttműködésünkre és a kreatív energiáinkra is. Ez pedig szükséges lenne mindenféle rendszer tökéletesítéséhez vagy megálmodásához.
Szűk látótérből csak szűkös boldogulások, elképzelések, szabályok és rendszerek születhetnek. Olyanok, melyek csak szűkösen mondhatók igazságosnak. Így lesz ez a szó még használhatatlanabb a mihasznaságán. 

A honfoglaláson, a nagy hódítások korán, az első világháborún túl, amikor az Ember azért a földért harcolt, amit senki nem osztott számára el – pontosan azért, mert aki teremtette, mindenkinek alanyi jogon szánta -, az Ember birtoklási vágya eltulajdonított és ellehetetlenített még számos egyebet is az Embertől. Senki nem vette el ezeket tőlünk, az igazságtalanságot sem más tartja fenn, s még a háborúkat se más indította el, mindössze az Ember.
Az emberi ego; az elveszem, enyém, akarom, megszerzem, ráerőltetem, eltörlöm…erőszakot gyakorolnak a természeti kincseink felett. És a természeti kincsünk nem csupán a földön őrizendő. Hanem a különbözőségeinkben is. 

Azt hiszem, akármelyik korban élünk is, onnan tudjuk, hogy a rendszerünkben még van még mit tökéletesíteni és a politikánk olyan, akárcsak az igazságunk; hasznavehetetlen, egymás ellen romboló tudomány, hogy az egészségügy, az oktatás, az élelmiszer és e bolygó kincseinek felfedezése nincs még világméretűen belevésve az alkotmányba alapvető ingyenes minőségi emberi jogként és kötelességként.
Végül, de korántsem utolsósorban, még valami. Mert mi lehet annál nemesebb, mint kiállni a szűkölködésben bővelkedő lelkek jogos illetményének ellátottsága mellett? Ha nem is nemesebbnek, de ezzel egyenértékűnek tartom, hogy szót emeljek az Ember önpusztításának joga ellen. Mert amennyiben egy Ember élni szeretne köztünk, mellettünk, az éppen aktuálisan érvényben lévő rendszerben, akkor vannak bizonyos kötelezettségek, melyek nélkül fontos tudni, hogy soha nem lesz az Emberé az, ami alanyi jogon járna. Egy kormány, vagy választott hatalom sem fogja tudni megadni az Embernek azt, ami jár, ha a tudat és a viselkedés forradalma nem következik be előbb.
Mire gondolok?
A tudat és a viselkedés forradalmának kell eljönnie ahhoz, hogy magunktól, önszántunkból legyünk korrekt csapatjátokosok egymás közt, hogy valaha is eljöhessen a fentebb jegyezett rendszer, amiről sokunk álmodozik. Ha nem tartjuk be a korrektséget magunkkal és egymással szemben önmagunkból eredően motiváltan, akkor sajnos nincs az a Gondviselés, büntetőjogi eljárás vagy szervezet, aki be tudná azt tartatni velünk úgy, hogy az relevánsan előmozdítsa a társadalmunkat. Amíg az Ember nem érti az egészség, a tudás, a kulturált fogyasztás és a felfedezés misztériumának igazi jelentését, amíg önmagát rombolja, amíg sokan kijátsszák a fennálló rendszert, amíg nem adja bele mindenki a rendszerbe a tudásának és szorgalmának megfelelő legkiválóbbat, addig folyton és újfent visszahuppanunk majd a kerekünkre. És nincs az a Gondunkat viselés mely kiváltana bennünket abból a gondból, amit mi magunk kollektíven, minden részünk vonatkozásában nem veszünk észre.
Rajtunk múlik. Az emberi összefogáson. Az összes létező tudat felébredésén és a viselkedésünk önregulázásán.
A rendszer minden korban, a köztünk, Emberek között lévő kapcsolat és a saját magunkhoz viszonyulás gondosságának tükörképe.