Az út, amire visszatérítenek, az Ember és az érzés, akihez visszairányítanak, a módja annak, amikor és amire nem mondhatsz nemet

Egy pár korábbi írásomból visszaköszön, hogy a harmincas éveim elején olyannyira érdekelt a sors és a különféle sorsutakkal történő kacérkodás, hogy több esetben a saját életemet tettem fel tétként annak érdekében, hogy bebizonyítsam, vagy rácáfoljak arra, van-e olyan, amit nem tehetek meg. Van-e olyan út, amit nem járhatok és van van-e olyan út, amit viszont muszáj bejárnom? A krisztusi korom környéke egybeesett a spirituális lázadásommal és voltam annyira rebellis, hogy azt gondoljam, egy kis pimaszkodással le tudom leplezni a Sorsot. Már ha létezik.  Abban mindig hittem, hogy az érzéseinket iránytűként kapjuk a sorselágazások közötti döntéshez. Ahhoz is, hogy kihez lenne szükséges bármilyen tekintetben kapcsolódnunk, ahhoz is, hogy melyik munkát válasszuk, hogy hol éljünk, hogy döntsünk bizonyos kérdésekben. Mindenhez érzések jeleznek ebben az életben. A saját érzéseinken persze nem mindig könnyű kiigazodni, olykor pedig éppen hogy nagyon egyértelműen jöhet a sugallat megérzés formájában. S a megérzések számunkra helyes útra való terelésében még akkor is hiszek, ha azon az úton, amire rátereltek, nem mindig lesz minden fenékig tejfel. Akkor is, azon az úton kell tanulnunk, fejlődnünk és megtapasztalnunk valamit éppen.

Harmincas éveim elején többször előfordult, hogy szándékosan nem az erős érzéseimet, nem a szívemet követtem. Azzal ellentétes döntést hoztam. Kíváncsi voltam, hogy becsap-e a mennykő, mehetek-e a másik úton, annak ellenére, hogy az Iránytű nem oda navigált. Jelentettem, hírt adtam róla korábban már egy párszor, hogy mehettem amerre akartam. Sosem történt még a leghalványabb erőfeszítés sem az égiektől arra vonatkozólag, hogy visszacsinálják nekem a döntésemet. Ezért hittem, ha bizonyos korlátok között is, a maximális szabad akaratban. Hogy csinálhatok akár marhaságot is. Megléphetek akármit. Rám bízzák fentről és nem szólnak bele. Nem bábuként mozgatnak, tisztelik az esendőségemet. Mi több, előbb-utóbb a B útvonalon is kibontakoztatható életem és személyiségem teljessége.

Kis híján majdnem hogy tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ugyan nem kísérletezéseknek, hanem komoly krízis hullámoknak köszönhetően, de felülírja magát a fenti következtetés. És erről mostanában szóltak. Talán, amikor játszottam, szabad akaratból tehettem, amit csak akartam, mert nem volt komolyabb tétje? Minden döntés jó volt akkor? Amikor viszont már krízisről van szó, akkor beavatkoznak?

Ma már tudom, hogy van az az út, amit egyszerűen meg kell élnie az embernek. Van az az ember, vannak azok az emberek, akiket meg kell ismernünk. Hiába hozod azt a döntést, hogy egy másik útra lépsz helyette, hiába utasítod el. A Sors az összes körülményt, összes szereplőt felhasználja annak érdekében, hogy a számodra szükséges útra visszatereljen. Elintézi, hogy a választott B utadon kellemetlenül érezd magad. Hogy valahogy furcsán mocorogjon a gyomrod az ottani emberek, szituációk társaságában. Hogy visszalépésnek, sőt, esetleg erkölcsileg fertőnek éld meg azt, amit éppen azon az úton csinálnod kell. Ezzel párhuzamosan bátorságot ad neked arra, hogy felkeresd újra az A utat, és még azt is elintézi, hogy akit helyetted a szerepedre választottak, az se legyen megfelelő A útra.
Hogyan is lehetne megfelelő rá, ha az az út, mintha csak kimondottan Neked nyílt volna ebben az életben? Hiszen valami nagyon fontosnak kell történnie Veled, vagy akár több személlyel is ott, azon az úton, és ehhez esszenciális szereplő Vagy Te is. Rád van szükség.
Úgyhogy a Sors elintézi, hogy Te visszacsinálhasd a döntésedet. Mintha korábban el sem rontottál volna semmit. Úgy kerül minden és mindenki a helyére.

Az én életemben mindez egy nagyon erős érzéssel kezdődött. Pár évente vagyok olyan áldott állapotban, hogy emberekkel találkozom utamon, akikről egyszerűen érzem, hogy ez nem az első találkozás. Ismerem őket valahonnan. Mintha egy lélekcsaládból származnánk. Sok esetben nagyobb ismertséget érzek irántuk, mint életem jelenlegi szereplői iránt, akiket már sok-sok éve ismerek. Ezen érzésen felül, ezek az emberek, mintha fél szavakból megértenének. És én is őket. Nem szükséges semmit túlmagyarázni, vagy rendkívüli erőfeszítéseket tenni. Egy szellő fuvallatának könnyedségével kerülnek helyre olyan dolgok is akár, amikről sokszor úgy fogalmazunk az életben, hogy komoly tétjük van és komolyan megküzdünk értük.
Akármilyen szituációt is használ éppen a sors azért, hogy Nektek újra közös utatok legyen, akármi is a tét. Nyerni fogsz a szituációban.

Az én életemben mindez, nem csak hogy ezzel az érzéssel indult, még egy álommal is folytatódott. De nem holmi mindennapos álommal (ha létezik ilyen), hanem egy számomra nagy jelentőséggel bíró álommal. Egy hosszabb ideig tartó krízis időszakot követően, e fenti érzés biztonságába belefeledkezve, mintha minden értelmet nyert volna pár perc alatt. Az összes kálvária, fájdalmas pillanat, veszteség, csak hogy idáig, csak hogy Őhozzá eljuthassak. Hogy újra lássam azt, ami számomra mindig is a legfontosabb volt; a Spirituális jelzéseket. És Ő maga is egy rendkívüli nagy Spirituális jel volt számomra.
A gyönyörtől felsírtam álmomban, amiben újra éltem a találkozást. Ezt követően arra keltem, hogy a valóságban is záporoznak a könnyeim.
Tehát nem csak az erős ismertségi érzés által, de álommal is küldtek meghívót Őhozzá és az Útra, amire kimondottan engem dedikáltak.
Lehet még elképzelni ennél nagyobb spirituális mennykövet, ami becsapódhat az ember elé?
Nem tudom, mit érezhet egy vak, ha valami isteni csoda folytán visszanyeri a látását. De ezen az úton, amióta elkezdtem lépdelni, úgy érzem magam, mint akinek a látását adják vissza a misztikumokra.

De ugye elsőként mégsem ide szökdeltem. Minden porcikám és igazán régen érzett spirituális érzésem odahúzott. Mégis. Ebben a sokszor anyag által dominált világban, és az elmúlt egy év következményeinek köszönhetően, egyáltalán nem játékból, mulatságból és kockáztatásból, vagy viccből, másik döntést hoztam. Másik utat választottam. És ezzel úgy tűnt, örökre lemondok Őróla is. Az útról is, amire léptem volna.
Egy hónap elteltével pedig olyan játszi könnyedséggel lehetett visszacsinálni az ebből a döntésből eredő pillangóhatás következményeket, mintha a fenti téves döntést soha meg sem hoztam volna.

Ebben az életben alig volt még közös utunk. De amit ezen az úton kaptam eddig, az maximálisan igazolja a kezdeti erős megérzéseimet, a rálátásomat a rejtélyes helyről származó ismertségre, és az álom létjogosultságára. És mind közül, az a spirituális eszköz, ami leginkább lenyűgöz, az a kölcsönösség. Az, hogy egyformán van nyitva a harmadik szemünk egymásra is. Mert, mint kiderült, Neki is a kezdetektől erős megérzései, spirituális érzései vannak velem kapcsolatban.
Ha sokszor éveket is kell várni ehhez hasonló találkozásra, az még ritkább, amikor kölcsönösen felismeritek egymást egy rejtélyes, ködös múltból, amit elvileg el kellett volna felejtenetek. Léteznek olyan erős érzések, olyan erős szövetségek, amiket akkor sem felejtünk el, ha azt egy seregnyi Angyal, vagy a Mindenség paragrafusai adták parancsba. Vagy a Mindenség terve lenne az is, hogy ráismerjetek egymásra?
Terv, hogy lássuk egymást istenigazából és egymás által, ezen érzés által rálessünk a Mindenség végtelenségére, hogy tengernyi misztikumban öblögessük lelkünket?
Meg van írva, hogy varázsoljunk egymás által? Vagy egyszerűen csak varázsolni tudunk egymás által?
Többek között együtt, egy úton, egymás oldalán, levarázsoljuk a leplet Életről, halálról, Nirvánáról, körforgásról, újjászületésről, karmáról?

Létezik az út, ahová visszatérhetek. És létezik az az út is, amivel kapcsolatban egyszerűen nem hozhatok olyan döntést, hogy nem lépek rá, mert minden körülmény és porcikám visszaterel, és bármilyen akadály merült is fel útközben, félresöpri a sors. Mert Ott kell megélnem valamit. Ott, Valakivel. Ővele. Általa.
Mindent visszacsinálni ilyen esetekben játszi könnyedséggel sikerül. Semmit sem kell se erőltetni, se firtatni.
Ki tudja, hogy mindeközben az Angyalkáitok milyen serényen dolgoztak, hogy helyrehozzanak esendő és halandó által eltévesztett döntéseket. De az ő lázas munkálataik, nem a Tiétek. Ti mindebből szinte semmit sem éreztek. Nektek csak annyi dolgotok van, hogy kövessétek az érzéseiteket és adjátok át magatokat annak, ami következik.
Esetemben spirituális robbanás egészen biztosan következett. És azóta is, csodák és rácsodálkozások hömpölygő áradatának hullámai öblögetnek mindent, amit a vele való (újra) találkozás előtti egy évben azért szenvedtem el, mert egy egész Univerzum fogott össze, konspirált azért, hogy vele újra találkozzak.

Fotó: Kónya Eleonóra
További fotó Norcsitól és utazásszervezés: https://travelust.hu/travelust-photoshoot/