A segítség alapvetően jó dolog, de mégsem minden esetben. Feltételezzük, hogy amikor az életünk mélypontra jut, akkor mindig készenlétben áll egy személy, aki egy jó szóval, hasznos tanáccsal lendít a megrekedésünkön, majd minden egyenesbe kerül. Mondhatni, hogy legtöbb esetben ez egy jó irányvonal. Azonban, azt szükséges belátni, hogy a gondjaink eltérő minőségűek, mélységűek, és néha zártabb lelkiállapotot igényelnek, mint az átlag. Ilyenkor a saját vívódásunk öleli át a bizonytalan lelkünket, és nem engedi, hogy más belelásson ebbe a túlérzékeny, túl sérülékeny időszakba. Hajlamosak vagyunk minden kívülről jövő válaszra védekező módon reagálni, és figyelmen kívül hagyni az útmutatásokat. Ha a környezetünk nem veszi figyelembe az állapotunkat, akkor tovább erőszakolják ránk az akaratukat. Innentől már nem is a problémánk lesz az elsődleges megoldandó feladat, hanem az, hogy elég magas és széles védőfalat húzzunk magunk és az okoskodók közé. Ez sok energiát emészt fel mindkét oldalról, és az eredmény elmarad. Megtévesztő hozzáállás, hogy mi csak jót szeretnénk! Bár valóban ez motivál a tanácsaink erőteljes átadásában, de ez mit sem ér, ha a célszemély, ezt nehezen éli meg. Ha valaki nem áll készen egy új nézőpontra, akkor erőltetni felesleges. Nem minden időszak szól arról, hogy más aspektusba helyezzük a fájdalmat kiváltó gyötrelmet. Megtörténhet, hogy csupáncsak időre van szüksége a lelkünknek, hogy erőre kapjon, kiutat találjon. Az emberek többnyire megérzik, hogy mikor jön el az a pont, amikor barát, rokon, idegen tanácsára kívánnak hagyatkozni. Ha így is tesznek, még az sem garancia arra, hogy elfogadják az intelmeket. Nem kötelezhető senki arra, hogy a mi nézeteink szerint cselekedjen, éljen. Az már önmagában nagy eredmény, ha a zárkózott személy meghallgatja az álláspontunkat. Ezt követően ismét figyelni kell arra, hogy a döntés az övé maradjon. Egy beszélgetés nem jogosítja fel a „tanácsadót”, hogy utána napi szinten, számon kérje a segítségkérőt a haladásának az irányáról. Érdemes figyelembe venni, hogy egy hajszálvékony fátyol választja el a valós segítséget, és a jó indulatúnak gondolt hátráltatást egymástól. Jó érzékkel kell behatárolni, hogy kihez és mikor közelíthetünk segítő célzattal, ahogy azt is, hogy mikor kell kivárni az alkalmas időt.
Egymásra figyelni fontos dolog, de a saját döntéseinket senki nem írhatja felül, a jó szándék nevében sem.
Segíts akkor, ha majd kérem,
mikor a jobb perceket élem,
de, ha éppen rossz az életem,
ne szólj bele, ha kérhetem.
Ez a pillanat most rólam szól,
és attól, mert te jól alszol,
nekem most még nehéz,
de jelzek, ha ismét elérsz.
Nem könnyű kifejezni, hogy magányra vágyunk. Ugyanis tetézi a rossz hangulatot, ha másokat látszólagos ok nélkül megbántunk. Hiszen nem az a szándékunk. De ilyenkor nincs erőnk más lelkét ápolni. A külvilágtól a türelem és a megértés, ami segíthet. Ilyenkor érezzük azt, hogy nem sürgetnek minket a gyógyulás, és a megnyílás felé, de mégis várnak ránk, számítanak újra a jelenlétünkre, fontosak vagyunk. Ez egy erőt adó energia. Az életben sokszor számít, hogy jókor legyünk jó helyen, itt szintén az a mérvadó, hogy amikor szükséges, elérhetőek legyünk a számára, addig pedig csendben öleljük őt a biztató lelki kezeinkkel.
Drága Tiana!
Köszönjük szépen ezeket a gondolatokat is! Bizony, egyetértek! A jól szeretéshez hasonlóan, a jól segítés művészete is létezik, és az egyik legnemesebb, bár legnehezebb elsajátítandó feladatok egyike.
Kedves Tiana!!
Hatalmas igazságokat fogalmaztál meg számomra! Azthiszem minden empátiám, és segítőkészségem ellenére is mellényúltam néha… ami nem fordult volna elő soha, ha hamarabb elolvashatom gondolataidat erről..
Köszönöm szépen bölcs szavaid! <3