Minden ezoterikus nézet, azt vallja, hogy nincs befejezés. Nem kell félnünk attól, hogy bármilyen apró mozaik eltűnne a lelkünk végtelen kincseiből, amit egy/több élet során magunkhoz vettünk. A folyamat valahol elkezdődött, és igazából senki sem tudja, hogy hol és hogyan is ér véget. Egyáltalán van-e végleges pihenő a lélek számára, amikor nem kell többé dacolni a földi szabályokkal, a csalódásokkal, a veszteségekkel?
Talán van erre válasz, talán nincs. Nem is ez a lényeges információ, hiszen bármennyi lét van már mögöttünk, és még megannyi előttünk, egyedül az a kiemelkedő irányvonal, amit a jelenben képviselünk. A most érzése csupán egy röpke pillanat, amire ha nem figyelünk pont időben, akkor nagyon gyorsan elhalad. Azt pedig tudjuk jól, hogy minden perc annyira különleges, olyan egyedien ránk szabott időintervallum, ami nem jön kétszer.
Miért fontos erről beszélni? Sokszor tapasztalom, hogy a haragtartás, a csalódottság, a türelmetlenség mennyi időt vesz el tőlünk, és gyakran ez a szeretteinket is érinti. Amíg a hitel miatt aggódunk, nem teremtünk békés, beszélgetős családi vacsorát a családunkkal, hiszen a hangulatot az aggodalom szövi át. Amikor mások rideg szavai, tettei tépik szét a lelkünket újra és újra, akár éveket szánunk a gyötrődésre, majd a felépülésre. A kegyetlenségből sportot űző emberek, egy fél pillanatot sem érdemelnek tőlünk. Rengeteg idő megy el, pedig nem tudjuk, hogy mennyi van még vissza. Nem osztjuk be minőségien megélve az élet adta lehetőségeket. A régóta dédelgetett terveket hamar elcsendesítjük, mondván: majd egyszer megvalósítom. Lehet, hogy az a teória örökké várat magára.
A születésünk pillanatától kezdve, az idő visszafele ketyeg a fejünk fölött. Jönnek és mennek élmények, emberek az életünkben. Mindenki akkor hoz valami fontos útmutatót a számunkra, amikor annak ideje van. Semmi sem történik előbb vagy utóbb, mint ahogy, azt az idő engedi.
Azok a személyek, akik ma még a köreinket színesítik, talán a következő nap már az emlékeinkben élnek tovább. Mégsem szánunk időt arra, hogy olykor érdeklődjünk róluk, és figyeljünk is a válaszaikra. Nem éljük meg velük a MOST- idejét. Hiszen ráérünk még. Ha valakinek el szeretnénk mondani, mennyire fontos nekünk a személye, a tettei, a munkája, eleve az, hogy ismerhetjük őt, akkor kizárólag a büszkeség és az időhiány ne tartson vissza attól, hogy ezt elmondjuk neki! Sosem tudhatjuk, hogy kinek hozunk egy szíves szóval, hatalmas változást a sorsába. Sőt, sokszor egy apró figyelmesség valakinek az életét mentheti meg. Nem kerül számunkra pénzbe, sem fizikai fájdalomba, mégis, sokszor úgy bánunk a kedvességgel, mintha egy életet buknánk el rajta, ha valakinek adunk belőle.
Az életet a haláltól, szintén egy pillanat választja el. Tapasztaltam, amikor több éve Édesanyám ment át egy jobb helyre. Egyik pillanatban még fogtam a kezét, majd a következőben már távol járt tőlünk. Néha az idő ad, máskor elvesz. Nagyon erős tudathasadást képes az ember lelkében okozni. Most még van valamim, aztán már nincs többé. Az idő számunkra fontos érzést hoz, becsüljük meg, mert könnyen visszaveheti.
Az időnek akad egy hatékonyabb oldala, amikor a fájdalmas élményt enyhíti az évek múlása. A hiedelemmel ellentétben, nem szünteti meg a gyötrő érzést, de más szemszögbe helyezi a nehéz időszakot. Ezzel már jobban tudunk együtt élni, mint a veszteség korai szakaszaiban.
Én is hiszem, hogy van az életnek a halál után is folytatása. Ugyanis, ez egy olyan csoda, ami nem érhet véget az utolsó szívdobbanással. Viszont, azt gondolom, hogy amit jelenleg megélhetünk, amit megtapasztalhatunk, és amit megoszthatunk másokkal, azt a jelenben érdemes véghezvinni. Ha a sorokat olvasva eszedbe jut egy személy, akinek sokat jelentene, ha felkeresnéd, akkor tedd meg most! Ne várd meg a holnapot, mert az bármikor egy bizonytalan időponttá válhat.
Drága Tiana!
Köszönöm szépen a történetedet, az elgondolkodtató soraidat! Nagyon különleges érzés volt olvasni. Leginkább azért, mert pár soronként újraéltem a saját igaz történeteimet. Számos fejezetet juttattál eszembe mondataiddal a saját életemből. Nagyon ritka, amikor valaki úgy ír, hogy közben életem korszakain keresztül utaztat.
Gondolataid között számos morális értékre bukkantam. Megtiszteltetés, hogy megajándékoztál velük!
Én köszönöm a lehetőséget, 🙂
Drága Tiana!
Otthon érzem magam, soraid közt. Különös érzéssel olvaslak más írásaidban is. Egy valamin fenn akadtam egy kicsit, azért mert azmiatt többször is pofára estem, persze nem baj, de a tudomány nálam itt többször fut zsákutcába. Idézlek: ”sokszor úgy bánunk a kedvességgel, mintha egy életet buknánk el rajta, ha valakinek adunk belőle,, Nem bukik az életem, de ha valaki nem kér belőle akkor mi van?…csatavesztés? Szeretek abban a világban élni, ami Téged is inspirál, pedig erről nem is egyeztettünk. Azért nem mert közénk tartozol. Vannak olyan világnézetek ahol otthon vagyunk és sajnos erre a világra nem mindenki vevő. Persze tudom az a trend, hogy ebbe az általunk felfedezett világb,a minél több embert bevonzzunk mert itt mindenkinek lenne hely – nos ez még ezerféle akadályba ütközik. Na, végtére is csak annyit akartam mondani, hogy tetszenek az írásaid, és tegnap épp egy másik írásodat olvasgattam…A lélekbe zárt könnycsepp… hú az anagyon jó de arról majd máskor… ma egy újabb írásodat olvashattam, de ez volt az első amit felfedeztem.
Kedves Lélek!
Köszönöm a soraid. Ha valaki nem kér a törődésből, a szeretetből, nem kell erőltetni. Nem gondolom csatavesztésnek. Ha megpróbáltuk, de a válasz nem kedvező, az nem a mi bizonyítványunkat rontja. Éld mindig úgy az életed, hogy magadhoz hű legyél. 🙂
Áldott ünnepeket kívánok!