Nememind1 eszmei világának gyönyörű ötéves fennállása során először, hosszú hónapokig hallgattam. Sokáig tartott megfogalmaznom magamnak, hogy miért. Tudtam, hogy ezt az eszmei világképet, ami a valóságban sokszor nem létezik, amit csak Nememind1 hasábjain lehetséges megélni, megélnünk, nem szeretném se feltartóztatni, se világvégét parancsolni neki. Ezek ellenére, még csak a lelkiismeret-furdalás sem nyomott, hogy ilyen sokáig távol tartom magamtól. Azt sem tudtam, mikor szólalok meg, milyen őszinte gondolatokhoz vezet majd el ez a hosszú hallgatás. Vajon, ha egyszer újra megszólalok, mit fogok majd mondani?
Tehát nem volt szándékos, hogy a világomat Nememind1 nélkül hagytam, s hogy ránézzek a világra újra, Nememind1 nélkül. Csak megtörtént. Amíg egy álom, egy bizonyos szombat reggelen, el nem hozta a felismerését annak, hogy tulajdonképpen mi is a baj azzal a világgal, amellyel párhuzamosan Nememind1 létezik, s hogy mi is a baja tulajdonképpen a földön élő emberek többségének, ami miatt oly sok fájó nyomot hagyunk egymásban, hogy aztán ide jövünk kiírni magunkból, s sokszor kínkeservesen próbáljuk meglátni az eseményekben, bizonyos személyek cselekvéseiben a jót. A szépet.