…Miután elkészült az otthoni teendőivel, felvette a cipőjét és elindult a partra.
A nap még sütött, árnyékát megnyújtva, mely mögötte haladt. A ház előtt fejét lehajtva, vállait ösztönösen leengedve igyekezett minél gyorsabban elsietni.
Ilyenkor már szinte üres a folyópart. A madarak is halkabban szöszmötölnek, ritkábban veri fel a csendet a sirályok kiáltozása.
Leült a fa ágai alá, mely sátrat vont köré, jótékonyan eltakarva őt a bámész szemek elől, mintát rajzolva a megszűrt napsugarak fényével arcára.
Mindig idejött, ha nem volt kivel megosztania gondolatait.
Békét talált ebben a csendben, amit mindig a saját lelkében akart tudni.
Itt másképp lehetett egyedül, mint egyébként. Elfáradt, kicsit már a teste is.
Próbálta gondolatban visszaforgatni az időt. Rájönni mit kellett volna másképp.
Ezernyi kérdőjel rohangált a fejében.
Vajon túlságosan szeretett, vagy túl sokáig? Vajon hol vesztette el önmagát? Mi késztette mindig arra, hogy mindenkinek megfeleljen? Hol lett volna az a határ, amikor egyszerűen nemet kell mondani és egy másik útra lépni? Miért nem fordult meg soha a fejében egyszerűen úgy viselkedni, ahogy vele mások? Hiba volt-e hinni, bízni a barátokban? Vajon gyáva volt, vagy kitartott saját elvei mellett?
Kezdett sötétedni, a csend is egyre mélyebb lett, csak a gondolatai hangoskodtak. Lassan közéjük kúszott valami… talán egy-egy válasz. Ő az, Aki. Nem tud más lenni. Nem követett el hibát. A szeretet és a bizalom nem hiba. Szabadságot adni nem hiba. Barátnak lenni nem hiba. Nem felelős mások döntéseiért, cselekedeteiért. Önmagához hű maradt, s most sem tenne másként.
Szeretne, hinne, bízna, újra és újra. Járná azt az utat, melyet önmagának kijelölt.
Hiszi, hogy egyszer számot kell adni mindenről. Akkor kiegyenesítheti a vállait és felemelheti a fejét.
Csak ez számít…..

Ez a kis írás akkor született, amikor már ezernyi kérdés dübörgött a fejemben. Többnyire azzal kezdődtek, hogy miért, miért éppen én, miért éppen velem, jól tettem-e.

Gyakran megkérdőjeleztem magamban az utóbbi években, vajon van-e értelme tisztességesnek, odaadónak megbocsátónak lennem, amikor valami oknál fogva egymást érik a tragédiák, árulások az életemben. Vajon mit érek el azzal, ha nyugodtan szembe merek nézni önmagammal, de ugyanakkor egyre-másra negatív dolgok sorozataival kell állandóan megküzdenem.

Nem kívánt gyermek voltam. Anyám és apám egy buliban jöttek össze, egy egyszeri alkalom eredménye vagyok. Miután hazavitt anyám a kórházból nem gondoskodott rólam, nagyimhoz kerültem apámmal együtt. Nagyon szerettek és csodás gyerekkorom volt mellettük, így igazából nem éltem meg az anya hiányát és bármikor tudtam amúgy is anyukámmal találkozni. Anyámat harminc éves korában halálra verte a barátja. Kilenc éves voltam, akkoriban még nem volt szokás a gyerekeket pszichológushoz vinni, hogy könnyebben feldolgozzon egy ilyen traumát.

Valószínű ezekben a történésekben akadnak a válaszok arra, miért lettem annyira szeretetre éhes felnőtt, aki bármit eltűr, bármilyen kompromisszumra képes azért, hogy szeressék, vagy elhitessék vele, hogy szeretik. Úgy kapaszkodtam az első szerelmembe, mint fuldokló az utolsó kis gallyacskába. Valójában tényleg szerelmesek voltunk egymásba. Valahogy olyan ember lettem, hogy akit megszeretek, azt képes vagyok a világ végezetéig is szeretni. Határtalan türelemmel, szabadságot hagyva. Sajnos ugyanezt vártam el én is a másiktól. Gyerekeink lettek. Sok dolgot elrontottam. Gyakran voltam fáradt, neveltem a gyerekeket, gondoskodtam idős nagyimról és öcsémről, aki vele élt. Nagy kertem volt, voltak napok, amikor úgy éreztem, segítség nélkül nem bírok talpon maradni. Így szivárogtak be az életünkbe a harmadikok. Sokan voltak. Sose mertem szólni, azt hittem, bután és fiatalon, hogy majd vége lesz, lecseng ez a korszak, túl hamar házasodtunk, túl gyorsan lettek a gyerekek, nem is élt még. Csendben szenvedtem. Fekélyeim lettek, gyulladások, amik állandósultak. Aztán már nem is érdekelt hol jár és kivel, minden energiámat abba öltem, hogy a fájdalmak ellenére el tudjam látni a családom, a gyerekeim. Elrohantak az évek, az állapotom egyre súlyosabb lett, elhalt a belem, életmentő műtétek sora következett.

Sokszor hoztam rossz döntést. Gyáva voltam változtatni, féltem az egyedülléttől, pedig mindvégig egyedül voltam. Féltem attól, hogy senki sem fog szeretni. Olyan sokat hallottam, hogy mennyire kevesebb vagyok másoknál, mások szebbek, okosabbak, odaadóbbak, vidámabbak, hogy végül elhittem, én ilyen vagyok. Már nem emlékeztem arra  vidám lányra, aki színházba jár és kiállításokra, aki órákat eltölt egy Van Gogh festmény előtt, aki könnyezik a Pillangókisasszonyt hallgatva, vagy csak kifekszik a partra egy József Attila verseskötettel és hússzor olvassa el A hetedik c versét.

Közben milliószor gondolkodtam azon, volt-e értelme kitartani? Hűségesnek maradni? Szeretni? Szeretet volt-e? Ma már tudom, bármit is mondjanak a mai okosok, szerettem, szeretem. Érzem. Hiába magyarázzák, hogy ez csak ragaszkodás. Ez csak  kapaszkodás. Nem. Ha közeledik az idő, hogy hazaér a munkából, ugyanazt érzem, amit mindig, örömmel szaladok teríteni. Ha meghallom a hangját máig megmelegszik a szívem. Ez nem lehet csupán ragaszkodás. Már jól vagyunk. Rendeződött nagyjából minden az életünkben. Fontosak lettünk egymásnak, már csak a jelen és jövő az, ami fontos. A múlt számomra megmaradt tanulságnak.