Nincs sehol és mégis érzem, hogy létezik. Sejtjeim őrzik emlékét, az időnként fájásig fokozódó hiányt egy másik létezésből.
Nem kerestem csak engedtem, hogy bevarázsoljon az életébe.
———
Szemben ül velem…nem szól…néz…olvasnék…nem tudok…figyelem magam…irányít…zavarodottá válok…furcsán bogozza bennem az érzéseket…kapkodva lélegzem…elpirulok…felemelem a fejem…karnyújtásnyira a kíváncsi barna szempár.
Megáll az idő.
———
A vonat hirtelen fékez, átesek a másik oldalra.
Diszkrét férfi illat, gyermeki mosoly.
Villámgyorsan hárítom az ösztönös kapaszkodást.
– Bocsánat, elvesztettem az egyensúlyom!
– Semmi baj. Jól van asszonyom?
– Igen, köszönöm!
Furcsa ez az azonosság érzés.
——–
Kibontakozva az ölelésből lustán a hátamra fordulok. Lassú mozdulatokkal macskaként nyújtózom. Gyönyörű a csend. Eljátszom a gondolattal:” Mi lenne ha,…”
Feltámaszkodik a könyökére, fölém hajol. Ujjával óvatosan megérinti a szám.
– Mi lenne, ha…
A szembogarában meglátom magam.
Meglátom az egész életünk.
Szenvedéseink, apró halálaink, születéseink.
Megrémít a sorsunk, a közös út, nem vagyok még felkészülve.
– Mi lenne, ha gyerekünk lenne, akarod? – kisfiúsan elpirul, mint akit valami vakmerőségen kaptak. Magához húz, az arcát a hajamba fúrja.
– …te is tudod, nem lehet. Nekem már nem.
Idő előtti szó, a lélek mérge.
Hetekig lézengünk egymás körül. Alig beszélünk, csak a napi rutin.
——-
Fáradtan érek haza, csendre vágyom.
Terített asztal fogad. Kristálypoharak, gondosan hajtogatott szalvéták, pezsgő. Végigjárom a szobákat – üres a ház.
Visszasétálok az ebédlőbe.
Óvatosan érintem a tárgyakat, mintha élnének.
Középen egy egyszerű, de formás üvegvázában margaréta csokor.
Kesernyés vadvirág illata keveredik a múlt képeivel.
Megérint az utolsó lehetőség.
Ha engedem, ha kihordhatom, ha megszülhetem…
Vajon tudják – e a lelkek, hogy sírunk értük éjjelente?
Vajon minden szülés – születés elrendeltetett kötés, valódi esély arra, hogy előző hibáink kijavíthassuk végre?
Eszembe jutnak korábbi veszteségeim, félek nagyon. Értelmet nem nyert halálba torkolló találkozások. Vég nélkül visszhangzó miértek.
Emlékek – lelkem vákuum pontjai.
——–
Teljesen beesteledett.
A csendet csak néha szaggatja távoli kutyaugatás.
A gyerekeim alszanak. Belefáradtak a várakozás hiábavalóságába. Érezték ma nem jön már.
Mindig ünnep az érkezése, szeretnek vele játszani.
Kifulladva, hahotázva loholnak végig a házon, sikongatva ugrálnak félre az útjából, míg a következő pillanatban készakarva vetik a lába elé magukat, hogy jöjjön végre a birkózás, egymásba gabalyodás, majd a diadalittas győzelem, mert győzni azt kell!
…meg sírni is ordítva, ha nem úgy fordul a terv, hisz az élet tiszteletét tudni kell. Utolsó, végső ütés nincs, nem lehet!
A lesújtani készülő kis öklök már a levegőben fennakadnak az erős férfi kézben. Ez törvény.
A fiúknak szükséges gyerekkorban megtanulni.
Jó látni, ahogy különleges apás érzékkel játszik, mégis egyetlen szavával képes a kis vad falkát csendre inteni, ágyba vinni. Mese is jár a játék után, meg “Jó éjt!” puszi, meg férfias kézfogás, a pici lánynak ölelés. Sokszor egymás hegyén – hátán alszanak el.
Éjfél tájban kelünk ilyenkor. Hajnali, egymást tépő szeretkezésekre marad csak idő.
Nem tudok aludni. Hiányzik a mosolya, az érintése.
Hiányzik ez a fiú az életem minden pillanatában.
Nem gondolkodom csak élem, megélem a szenvedélyt.
Keresem az illatát távollétében is, érzem az apró gyomorgörcsöt ha késik, a toporgó vágyat ölemben, a nyílni – adni – befogadni vágyás gyönyörűségét.
A talán még soha nem volt vonzást.
——–
Sziréna hangja ébreszt.
Köntösben rohanok a kereszteződésig.
Egy kamion és egy autó… szinte felismerhetetlenül összetörve.
A mentősök valakit éleszteni próbálnak a betonon.
Az egyik vértócsa mellett egy ismerős, deformált karkötő.
– Várj!!!! – szakad ki belőlem, de kezekbe ütközöm.
– Ne jöjjön közelebb! – ordít egy ápoló.
Erősen tartanak míg üvöltve nézem a haláltusát.
A tűszúrást sem érzem, csak a kábulatot, ami rámzuhan.
Látom, ahogy feketével borítják az élettelen testet.
A kép mozdulatlanságba dermed. Tétován, lassan távolodik.
Viszi az emlékeinket, a lélekrészeimet, a jövőnk darabkáit, a ragyogást belőlem.
——-
A reggelek azóta fénytelenek. Csak a nap kel fel.
D.M.
