Aki gyerekkorában olvasott kalózokról, matrózokról, hajóskapitányokról és az óceánok egyéb vándorairól szóló kalandregényt, tisztában van vele, miszerint az ezekben leírtak igen távol esnek a valóságtól. Még ezen művek legismertebbjét, a Robinson Crusoet is Daniel Defoe egy skót tengerész: Alexander Selkirk elbeszélése alapján írta meg, persze bőven megtoldva alkotói fantáziája szüleményeivel és ezzel megalapozva a realista fikció műfaját. Hogy történetünkben, amely a távoli múlt ködébe vesző időben játszódik, és a napsütötte Sibenik városába kalauzol el bennünket, annak is a Mandalina félsziget határolta öbölben elhelyezkedő, a Jugoszláv Haditengerészet hajójavító központjába, nos hogy az alábbiakban mennyi lehet az igazság, ma már lehetetlen lenne megállapítani.

Hajónk akkor már vagy két hónapja ezen intézmény szárazdokkjában leledzett, a kötelező időszaki karbantartási munkálatok elvégzése céljából. Mondhatom, éltünk mint hal a vízben! A hajótestről, amit csak lehetett, mindent leszereltek. Mi – a legénység – a parton lévő, e célra felépített, komfortos kis épületben laktunk, helyesebben: ott volt a szállásunk. Nyolc órát dolgoztunk a hajó javításán, a többi idővel – a fedélzeti őrséget kivéve –  szabadon rendelkeztünk. A tisztek már alig várták a délutánt, hogy hazamehessenek Splitbe, a családjukhoz. Velünk csupán az idült alkoholista hírében álló parancsnokhelyettes maradt, aki önként és örömmel vállalta ezt a feladatot, hiszen ilyenkor részegeskedhetett kedvére. Így, mondanom sem kell, miszerint könnyűszerrel lekenyereztük, abból a célból, hogy szinte naponta eltávozásim engedélyt állítson ki számunkra. Természetesen nem mindenkinek, csupán a mi néhány tagú vagány társaságunknak, amelynek szószolója a szlovén Boris volt.

Őt, mint a kereskedelmi flotta fedélzeti első tisztjét, vagyis kapitányhelyettest, a dolgok logikája szerint, természetesen a haditengerészethez sorozták be. Aztán évi rendszerességgel az történt, hogy mire a behívót kézbesíthették volna neki, ő már hajójával útban volt a világ másik szeglete felé. Végül aztán huszonhat éves korában Rijékában elcsípték és erőszakkal elvitték a pulai tengerészeti kiképzőközpontba. Ő mesélte az alábbi történetet, amit maga is úgy hallott más tengerészektől.

Egyik afrikai el nem kötelezett országban – példának okáért, mondjuk: Kenyában – tett látogatása alkalmával Tito marsall, esetünkben helyesebb a flottaadmirális cím használata, a fekete kontinens népeinek nagy barátja, vendéglátóitól egy gorillát kapott ajándékba.

Hozták is rögvest a vendég elé a djembe dobok ütemére lépkedő, fehér festékkel bemázolt, bennszülött vadászok az acélrácsos ketrecbe zárt félelmetes emberszabású fenevadat.

Igen ám, csak felvetődött a kérdés, hogy miképpen szállítsák el a ketrecet a távoli Jugoszláviába?! Erre aztán nagy gondba estek a gyarmatosítók láncait nem is oly régen letépő, fiatal demokratikus ország vezetői, mígnem az egyik kereskedelmi tanácsosnak eszébe nem jutott, miszerint a kikötőben vesztegel a Jugolinija egyik teherhajója, amely ideális lenne erre a feladatra.

Egy szó, mint száz a ketrec hamarosan már a hajófenékben landolt, azzal, hogy a jugoszláv küldöttség biztonsági főnöke a kapitány értésére adta, miszerint mind a két szeme ott legyen az értékes rakományon. Erre a kapitány Antét, a gépolajozó matrózt – ami tudvalevőleg a legalacsonyabb rendfokozat az ilyen hajókon –, bízta meg a hatalmas hegyi gorilla gondozásával.

Ante jámbor, talán kissé együgyű figura volt, emiatt a legénység gúnyolódásának, ugratásának célpontja is egyben. Emiatt zugivóvá vált. Az állatgondozás ezért épp kapóra jött neki: ezen a címen bármikor elbújhatott a gunyoros tekintetek elől, még a kapitány sem szólhatott egy szót sem, hiszen Tito elvtársnak szánt ajándékról volt szó! A gorilla és egy üveg whiskey társaságában zavartalanul elpanaszolhatta összes búját, bánatát. Az értelmes tekintetű állatban megértő hallgatóra talált, főleg amikor azt is megkínálta itókájából.

Hosszú volt az út hazáig, hiszen kirakodás-berakodás céljából még néhány helyen kikötöttek. A teherhajókon nem öröm az élet: néhány ember időtlen időkig összezárva egy szűk helyen. körülöttük a végtelen óceán. Szerintem egyike a legrosszabb munkahelyeknek! Ezeket az egyhangú napokat, heteket tette elviselhetővé Ante – na, és a gorilla – számára az alkoholmámor.

Ám semmi sem tart örökké! Egy szép, verőfényes nyári délutánon –  amilyet egyedül csak az Adrián élvezhetünk – hajójuk kötelei kiröpültek a sibeniki kikötő mólójára.

Ez a két ivócimbora számára a búcsút jelentette. Eme alkalomból Ante fel is bontotta – az ez alkalomra tartogatott – a gorilla körüli szolgálataiért Tito elnök által küldött üveg Chivas Regal skót whiskeyt.

Amikor már jól eláztak, Ante kizárta a ketrec ajtaját. Már besötétedett, így a tévéző fedélzeti őr nem vette észre, amikor letámolyogtak a pallón át a kikötőgátra. Kívüle – mármint az őrön kívül – csupán az ügyeletes fedélzeti tiszt volt a hajón, aki a kabinjában tartózkodott.

Összeölelkezve indultak el a városközpont irányába. Már javában dúlt a turistaszezon, a város tömve volt emberekkel. Ám, ahol ők ketten megjelentek, egy szempillantás alatt kiürültek az utcák, a terek! Hirtelenjében még a rendőrség sem tudott intézkedni, mert miután Ante az egyik taberna előtti asztalról leemelt egy üveg vörösbort, eltűntek egy sötét sikátorban.

*

Az állami bizottság másnap kora délelőtt érkezett meg a hajóra, hogy átvegye a becses ajándékot. Az ügyeletes fedélzeti tiszt azonnal a hajófenékbe kalauzolta őket, az acélketrechez. Volt mit látniuk! A gorilla kinyúlva, az élet minden jele nélkül feküdt börtöne durva deszkapadlózatán.

– Hiszen ez megdöglött! –  ordította felindultságában az átvevő bizottság elnöke.

Szalajtottak is hamarjában egy matrózt az állat gondozójáért, akit az alig tudott felverni zákányos álmából. Ám a hír hallatára rögtön ki is józanodott, és rohant a helyszínre. Nem a bizottság miatt ijedt meg, hanem a barátját féltette!

Amikor megpillantotta a merev óriást, megkönnyebbülve sóhajtott fel. Kinyitotta az acélkalitka ajtaját, és a sarokból felemelt whiskys üveg száját a gorilla hatalmas orrlyuka alá tartotta. Az állat erre megmozdult, majd a szemét is lassan felnyitotta.

*

Hogy Ante további sorsa mi lett, nem tudjuk. A gorilla bizonyára még jó ideig elvonási tünetekben szenvedett a belgrádi állatkertben. A kapitány, aki tudvalevőleg minden rakományért egyedüli felelős a hajón, feltételezhetjük hol köthetett ki, abban csakis a hatalmat gyakorlók számára kedvező korban..

(Benes László: Tengerésztörténet; 2022.10.23., 12:53)