Azt hiszem, Te egyáltalán nem szeretted volna nagydobra verni a távozásod hírét, Nagypajti! Már hetvenen és a stroke-on is túlvoltál, amikor csatlakoztál Nememind1 közösségéhez. Mindig úgy fogalmaztál magadról, hogy a stroke miatt, olyan vagy, mint egy kisgyerek. Szeretett feleséged, ahogy Te hívtad; ’a Mama’, látott el. Aki, előbb megfürdetett és csak utána „indult a nap”.  Többször írtad, hogy kommunikálni sem bírsz már megfelelően. És mégis. Rendszerint olyan igaz történeteket köszönhettünk Neked, amiket profi írók is megirigyelhettek volna.

Tudom, hogy nem szerettél volna központi szerepet játszani távozásod esetében. Kérted is, hogy a temetésed szűk családi körben legyen megtartva. A tavalyi év során, egyszer csak úgy mentél el, hogy előtte pár héttel még posztoltál arról, hogy mindenkitől elnézést kérsz, az állapotod egyre rosszabb és már hajlamos vagy össze-vissza írogatni. De mindig olyan jó kedélyűen üzentél nekem, akit kispajtinak hívtál, pedig személyesen sosem, mindig csak virtuálisan állt módunkban találkozni (de akkor azt hiszem, sikerült igazán találkozni, hiszen egymás legtitkosabb történeteit olvastuk). Az ember lánya azt gondolta, örökéletű derűvel közöttünk maradsz.

És merek abban hinni, hogy nem is tévedtem sokat.

Ugyan, olykor kicsit lázadozva nem győzted mondogatni, hogy te nem hiszel semmiben, csak a matematikában, de abban nagyon, végül mégis mindig toleráltad azokat is, akik pedig meggyőződéssel és tántoríthatatlanul hittek. Azt hiszem, azóta már kimatekoztad odafenn, hogy létezik egy másik, egy meseszép világ, ahol az innen távozók egy-egy gondoskodó csapatot alkotnak itt maradt szeretteik mindennapos szívfájdalmai felett. Akik odafentről szurkolnak, vigyáznak ránk, olykor sugallnak nekünk. Ahogy tetted ezt Te is velem az óév és az újév fordulója között, amikor egyszer csak, miközben az ágyamban forgolódtam alvásra képtelenül, belém nyilallt a felismerés, hogy idén elmaradt az ünnepi köszöntőd irányomba. Megsúgtad, hogy túl nagy a csend körülötted, elérted, hogy sorsod, hogyléted és holléted után nyomozgassak. Éjfél után. Éberre riadva e kutatásban.

Nagypajti! Bár biztos vagyok abban, hogy nem szerettél volna önálló írást kapni a távozásod híréről tőlem. Mert sosem szerettél első helyen szerepelni, hozzászólásaiddal, igaz történeteiddel mindig inkább csak megtámogattál bennünket. Azért tudd, hogy leköteleztél, hogy egy stroke következményeit viselő, hetvenedik életévét meghaladó gentleman, élettapasztalatát, híres racionalitását és a sok nehézség ellenére, a dolgokhoz való vidámságát mindig őrző hozzáállását, a mi közösségünknek ajándékozta!

Nem Te voltál az első, aki halála előtt pár évvel megtisztelte igaz történeteivel Nememind1 oldalát, és nem is Te vagy az egyetlen, aki, mivel az oldalamon vannak az írásai, életének történései, nekem örökre létező lesz, amíg élek.

Nekem most már egy kész aranylelkű sereg vigyázza lépteimet odafentről. Néha elképzellek Titeket, életemből és Nememind1 világából túlvilágra költözőket, ahogyan odafenn találkoztok, beszélgettek; mosolyogtok döntéseimen, választásaimon, útelágazásaimon. Te biztos így teszel Laci bácsi! Pajkosságod és életszereteted, amit a betegségek ellenére mindig őriztél nekem küldött soraidban, ezt engedi feltételezni!

A család számodra mindig is esszenciális volt. Nem győztél büszkén mesélni az unokáidról folytonosan. Egyszer dicsekedtél nekem a gyerekkori maciddal kapcsolatban. Én ezzel zárom soraimat most, s mivel én ugyanúgy a családom részeként tartalak nyilván Téged, hiszem, hogy lelkünk frekvenciájának segítségével, mely teret és időt is áthidal, a továbbiakban is kapcsolatban maradunk. Örök vagy számomra, ahogyan Neked volt a macid, amit őrizgettél évtizedeken át a legfontosabbaknak!

„Képzeld el, ez a maci megvan és az unokáimé!”

Még látjuk egymást pajti!