A szempárban ott vibrál valahogy egy jelzés. Sorsunk összefonódásának elrendeléséről, ismertségünk nem új keletűségéről, remeg a tekintetben valami misztikum, amit roppantul nem értünk, de minden kétséget kizárólag ott van. Kutatjuk, belefeledkezünk, csodáljuk, aztán csak félrenézünk szégyenlősen, mert mi látunk valami felfoghatatlant, valami ismeretlent, ami mégis mindennél ismerősebb, de félre kell néznünk, mert ebben a világban bámulni és ekképpen kutakodni szemtelenség, pimaszság, tolakodás. Elnézünk, lenézünk. Oldalra pillantunk. Majd félve visszanézünk. És az a valami, ami valahová hívogat, még mindig ott vibrál.

Valaki követi ezt a rezgést ezek után mindenhová. És biztosan vannak olyanok, akik nem hisznek a szemüknek. Akik káprázatnak, céltalannak vélik. S inkább elfelejtik. Nem tudom, ki hogyan cselekszik, lehet, vannak olyanok, akik észre sem veszik, annyira nem figyelnek másra csak a hétköznapok kötelességeire, a realitásra, racionalitásra. Csak az a biztos, amit a magam nevében írok. És én ezt gyermekkorom óta követem. Elég ritkán, mint a legnemesebb dolgok az élettől, de felbukkan itt és ott. S olyankor akármi is történik a folytatásban, a hit, a sors és a misztikumok újra domináns helyet foglalnak el az életemben.

Az igazi találkozás ilyesfajta lehetőségén kívül, olykor az is megtörténik, hogy ugyanebből a szempárból olyan mély bánatot tudsz meríteni, mintha egy feneketlen kút nyílna a tekintetből a végtelenbe. Megpróbálok ebből szedni egy kiskanálnyit, hogy kitanulmányozhassam, hogy alapos elemzés után gyógyíthassam. Hogy elixírré változhasson a méreg, hogy megmenekítsem azt a lényt, akinek a tekintetében vibrálnak a misztikumok, a mindenség rejtjelezései, s hogy egyúttal magamat is felszabadítsam. Felszabadítsam az üzengető misztikumok jelzéseinek sejtelmes láncolata alól.

Ezen a kiskanálon, amit ebbe a végtelenbe nyíló feneketlen kútba merítek, ott csordogál az orvosságom. Egy felszólítás: mondd el, mi fáj Neked ennyire!

Azt hiszem, a mai világban bolondnak tartják azt, aki egy másik ember szemében vibráló misztikumokat vél felfedezni, pláne ha még a bánat végtelen feneketlen kútját is látja benne emellett. Ha hallgat erről és nagyon óvatosan, hosszú időket kivárva, egyszerűen csak közelebb próbál férkőzni és barátkozni, ha ügyesen csinálja, akkor talán nem válnak rémisztővé a meglátásai. De ha nem hajlandó hallgatni erről, és ideje korán szembesíti a másikat ezekről az érzéseiről, csak nagyon kevesen nem vágtáznak el jó messzire ebben az univerzumban. Egyfelől ez így működik már manapság. Másfelől pedig, aki az emberiség által felállított, írott és íratlan szabályokon kívül, rendszeren kívül él egy egészen más, egy felsőbbrendűbb törvénynek engedelmeskedve, annak ez az igazi találkozás. Az egyik legmarkánsabb, aminek a földre születésünkhöz köze van.

Én most fogom ezt a felcsillanó kiskanalat, egy Unikornis eltökéltségével és szándékával. Szeretném megismerni a bánatodat. Szeretném egy kicsit magamévá tenni, részesülni belőle. Megízlelni, érezni a zamatát. Mindazt, ami tapasztalattá, törvénnyé érlelődött benned.

Beszélj a bánatodról, a fájdalmaidról! És én éber figyelemmel hallgatlak. Az egész Univerzumom csak a mesédre figyel.

Tudom, manapság az ember nem erről beszél elsőként egy embernek, akivel épp, hogy találkozott. Tudom, manapság a bizalmat ki kell érdemelni, mindenki álarcot hord és egymás elárulása mindennapos.
Azt mondják sokan, ilyen a világuk.
Az én világomban, ha mesélsz, azt remélem, hogy azzal egy ütemben, hogy a szavak elhagyják a szádat, a tekinteted majd könnyek borítják. A történet minden szava egy újabb könnycsepp lesz, amely végiggördül az arcodon. S mire a könnycsepp a szád széléhez ér, mosolyt fakaszt a megkönnyebbülés.

Így tudunk mi majd jól találkozni. Olyan igazian, mint amire hívva lettünk. Ha tudom, hogy mi fáj titokban, tudni fogom azt is, hogy mit kell tennem a valódi mosolyodért.