Szerencsés, aki minden reggel azzal a biztos tudattal ébred, hogy minden okkal történik. Kiváltképp szerencsés, aki a legnehezebb helyzetek kellős közepén is biztosra veszi ezt.
Miért tartom áldásnak ezt a sok-sok tapasztalatból, megfigyelésből származó éber jelenlétet a mindenségben?
Mert ezzel a tudással felvértezett, áldott ember, tisztában van azzal, hogy nem vagyunk se egyedül, se sorstalanok, se sorsunkra hagyva. Nem vagyunk céltalanok. Egy monumentális erő egyenlő mértékben figyel mindnyájunkra és gondoskodik a fejlődésünkről.
Halandóként azzal nehéz azonosulni kiváltképp, hogy vagyunk itt a földön majdnem nyolcmilliárdan, csak emberek, és ez a Gondoskodás felettünk mindenkire nézve egyenlő eséllyel, figyelemmel és törődéssel történik. Úgy, hogy mindenki múltját, személyiségfejlődését, jelenét és jövőjét egyaránt figyelembe veszi. Hogy úgy szövögeti ennek a sokszereplős történetnek a szálait ez a Gondviselés, hogy Te mindig azzal találkozol, akire épp szükséged van, hogy Veled mindig az történjen, ami lényed szempontjából esszenciális, és mindez történjen valaki más által, akinek pedig arra legyen szüksége, amit általad kap.
Ez az áldott ember, aki már kifigyelte a Gondviselés jelenlétét mindenhol, s nem rest felgöngyölíteni életének ok-okozati összefüggéseit, amikor már idejét érzi, tulajdonképpen suhan a Gondviselés rendezésében, lélegzi a Gondviselést. Lelkileg megérett. Intelligenciája szerteágazó. Ha fájdalmat érez? Ha elesik? Kihívást lát benne. És egy idő után talán már pajkosan kíváncsi is, annak a kellős közepén, miközben rendíthetetlenül fáj neki. Huncutul kíváncsi tud lenni arra, hogy miféle csodához, jósághoz vezeti majd el az, hogy feltápászkodik, miután elesett.
Ez az ember tudja, hogy ez a sokszereplős történet tele van fordulatokkal. Fordulatok nélkül, állóvízben, nem lenne se történet, se haladás, se innováció. Tudja, hogy ahhoz, hogy fordulatok legyenek, kulcsponti eszköz a polaritás.
Megvilágosodottnak kell lenni ahhoz, hogy egyenlőségjelet tegyünk a jó és a rossz kellékei közé. És ez az ember már világosan látja ezt. És ragyog ettől a tudástól az egész arca, tekintete, lénye.
Mert kellesz-e, kellünk-e a Gondviselésnek, ha ilyen felfoghatatlan a nagysága és a hatalma, hogy nyolcmilliárd sorsot szövöget megszakítás nélkül, minden részletre kiterjedően, felfoghatatlan pontossággal?
Van-e akkora hatalma a Gondviselésnek, hogy a fejünk felett szövögessen akkor, ha mi úgy döntünk, hogy a világmindenség összes ajtaját magunkra lakatoljuk? Tehát, hátra dőlhetünk-e akármilyen helyzetünkben, megkönnyebbülten amiatt, hogy minden okkal történik, kivárjuk az okot? Meglehet-e az ok, ha én mozdulatlan vagyok a pillangóhatásban életem hátralévő részében?
Egyáltalán, az ok lehet tőlünk független? Vagy esetleg minden egyes esetben, mi magunk vagyunk az okok is? A fejlődésünk? A lelki gyarapodásunk? Szívünk szeretetének kiteljesedése?
Én úgy vélem, ha bárki is nem kellene a Gondviselés munkájához, nem teremtődött volna meg még a gondolat erejéig sem. Nem kapott volna se szívet, se lelket, se tudatot. Nem lehetne egyetlen ember álma és gondolata sem. Főleg egy egész Univerzumot nem kapott volna játszóterületnek. Ennek az intelligensen buzgólkodó Gondoskodásnak szüksége van ránk a saját fejlődéséhez, az Ő fejlődése általunk történik. Tehát mi is kellünk a saját fejlődésünkhöz.
Célszerű ezt, az áldott emberhez hasonlóan, felidézni nehéz helyzetekben. Most fáj. Most elestem. A Gondoskodás serényen szövöget. De igenis, szüksége van rám, a továbbiakban is.
Nem megy a vállalkozásom. Felkutattam-e az összes lehetséges megoldást a vállalkozásom megmentésére? Észreveszem-e, hogy már minden tőlem telhetőt megtettem és már rég egy sokkal működőképesebb ötletem van?
Elhagytak. Szerettem-e a szívem összes szeretetével? Megtettem-e érte mindent? Szeretem-e annyira, hogyha ő nem szeret, elengedjem? Adok-e esélyt másnak, újra? Adok-e esélyt magamnak újra a kiteljesedésre?
Nagyon fáj. Csalódtam. Gyászolok. Megkeresem-e azt a helyet a földön, ahol pont az én összetört szívem darabkái illeszkednek a Létezés fogaskerekébe? Megkeresem-e ezt a helyet, hogy mindaz, amit átéltem, pontosan arra az emberre tudjon hatást gyakorolni, aki majd engem is a kiteljesedés felé inspirál, vagy afelé, amire éppen a legnagyobb szükségem van?
Becsukták az ajtót. Hajlandó vagyok-e felkelni, hogy észrevegyem a nekem nyíló ablakot?
A Gondviselés ezekben a pillanatokban is sző.
Hogy már nagyon hosszú ideje csak a rossz dolgok történnek Veled?
Hogyan lehetséges, hogy egy olyan erőnek, akinek nyolcmilliárd embere, élete és története van, akinek nyolcmilliárd sors fut össze gondoskodó karjai között, nem sikerül Téged sehogyan sem összekanalaznia?
Gondolod, hogy elfelejtett Téged?
Biztosan tud tévedni, téveszteni ez a hatalmas erő?
És Te biztosan szeretnél lenni az ok, akiért a Mindenség történik?
