Pánikbeteg vagyok hivatalosan.
Szerintem minden érzelmes ember, legalább egyszer, padlót fog az életében. Velem is így kezdődött. Nem is tudom pontosan hány éve már. Összejött minden és nem bírtam el a súlyát.
Azzal kezdődött, hogy rosszul éreztem magam. Aztán nem tudtam elmenni dolgozni, mert reggelente leghűségesebb társam a lavór lett. Nem bírtam kimenni a lakásból, nulla erőm volt, rám tört a remegés, rosszféle bizsergés és valami fura félelem, hogy összeesek, rosszul leszek stb.
Segítséget kérni nem szégyen, és mivel van egy ismerős pszichiáter, hozzá fordultunk.
Ő mondta, hogy a pánikbetegség egy rossz kifejezés. Ez egy hiánybetegség, valamelyik hormon az agyban nem termelődik megfelelően. Gyógyszerrel orvosolható. Azóta is szedem.
Aztán egy kedves pszichológus hölgy is segített talpra állni és egy természetgyógyász is. Ez az egész olyan, mint egy púp a hátamon, de vele kell éljek.
Egyszer megpróbáltam abbahagyni a gyógyszert, de tragikomikus vége lett, szóval vissza az egész. Ausztriába mentünk nyaralni, a hegyekbe. Én voltam a sofőr. A magas hegyekkel kezdődött valami kellemetlen érzés, aztán jöttek a hosszú alagutak. Mire a szállásra értünk, éreztem, hogy gond van. Csak reggel szóltam a családnak, hogy újra érzem… Az a döntés született, hogy hazajövünk. Ahogy előző nap bepakoltunk, úgy ki is pakoltunk a kocsiból otthon.
Több rossz élményem is van, de most már mondjuk, hogy tudom kezelni. A lényeg, hogy el kell terelni a figyelmemet, ha jön az a bizsergés. De mivel gyógyszert szedek, nem leszek rosszul.
Őrület, de aki hasonlót átélt, az tudja, miről szól ez. Ha fizikailag és mentálisan is fáradt vagyok, gyógyszer mellett is érzem, hogy na, most előjönne, ha tudna.
Próbálom úgy élni az életemet, hogy sok élményem legyen, sok mozgás, sok jókedv, emberek közt, barátokkal. Ez segít.
Tudom, hogy sokan vannak hasonló szituációban és azt is tudom, hogy sokan maguk próbálnak megoldást találni. Én úgy gondolom, hogy a segítség azért van, hogy éljünk vele. Ez egy állapot, ami folyamatosan változik, hangulattól függő dolog.
Néha elgondolkodom, hogy jó lenne felszínes, egyszerű, nemtörődöm embernek lenni, de aztán az érzelmeket és az érzéseket választom, minden szép és nehéz terhükkel együtt. 🙂
Drága Magnet!
Nagyon szépen köszönöm a történeted!
Valóban, én is, nagyon sok „pánikbeteggel” találkoztam már. Különféle formáival találkoztam az emberek által, akiket ismerek. Valaki a tömegközlekedési eszközökön, valaki tömegben, valaki szinte mindentől pánikrohamot kapott. Volt olyan, aki beismerte magának, akinél diagnosztizálták, s olyan is, aki a mai napig nem törődik vele. Inkább elutasítja az életet.
Azt hiszem, a pánikbetegség egyik válfaja az, amit magam is, gyermekkorom óta érzek. Csak nálam nem az alagutak, hegyek látványa hozza elő, hanem az emberek, a nagyobb lélekszámú csoportban való megnyilvánulás. Ez a valami bennem, az, hogy amikor nagyobb közösségben vagyok, irracionálisan kalapálni kezd a szívem, remegek, s a végén még levegőt sem kapok, mindig nagyon zavart. „Véletleneknek” köszönhetően azonban, mégis mindig olyan helyzetekben találtam magam, melyek ezt az érzést kiváltják. Világéletemben, szinte erőltette az életem, a sorsom, hogy ezzel a különös, szorongó érzéssel szembenézzek. Általános iskolában szavalóversenyek, drámatagozatos középiskola, színjátszás, mikrofon előtti éneklés, emberekkel való foglalkozás… Sokszor már három-négy csoportos baráti körben sem kaptam levegőt, nem hogy egy egész iskola és a tanári kar előtt…
Mindenesetre szívből örülök, hogy azt, ami bennem pánikot kelt (azt hiszem, ez az ember nevet viseli) megkaptam legnagyobb szeretetem gócpontjának is. Különös, de mindezek mellett, áldott nagy szerencse ez. Mert ennek köszönhetően megyek minden egyes nappal a félelmeimmel szemben.
A lélektana azonban, minden pánikbetegségnek érdekel. Jó volna erről többet hallani! Vajon mi okozhatja? S hogy lehetne gyógyszer nélkül felvenni vele a harcot? (Lehet, nekem is kéne szednem…olykor voltam annyira rosszul. Bár mindeddig ez eszembe sem jutott. Úgy érzem, lassan, mintha kopna kifelé belőlem, ahogyan múlnak az évek.)
Kedves Szellő!
A pánikbetegség lélektana? Azt hiszem, ahány ember, annyi kiváltó ok. Nálam sem egy ok van, nem csak a hegyek vagy az alagút. Azt mondanám, hogy ami egy adott helyen, helyzetben nyomaszt. Lehet bezárt hely, rossz szagok, utazás, ismeretlen hely stb.. Hogy igazából miért érzem pl én rosszul magamat arra nem tudnék válaszolni pontosan. Talan a bizonytalansagtol való félelem. Általában olyan ember vagyok, aki szereti a kiszámíthatóságot. Ezzel lehet leginkább összefüggésben. Nem tudom mennyiben pszichés és mennyiben valós fizikai probléma. Vannak súlyos esetek vannak kevésbé azok. Bizonyára egy sokkal összetettebb dolog, mint gondolnánk és mélyebben gyökerezik bennem is.
A kiváltó ok nagyon sokféle, igen…legalább annyi, ahány dologtól képesek vagyunk mi, emberek félni. (Csak néhány: kiszámíthatatlanság, bezártság, emberek, rovarok, mennydörgés, magány…) Úgy gondolom, a pánikbetegség alapja egy sokszor nem is tudatos, vagy sokszor szimbólumok által megjelenő félelem, ami retteg még magától a félelemtől is. Ezért szélsőséges testi tüneteket produkál. Ami a lélektanát illeti, igen… igazán érdekelne, hogy miért lesz egy félelemből, ijedtségből pánikbetegség. Én például félek, megijedek a dongótól, és ha látok egyet a közelemben, el is szaladok…akkor pánikolok. De pánikbeteg akkor lennék a dongó tárgykörével kapcsolatban, ha azáltal, hogy nyár van és az erkélyemen virágok nyílnak, előre pánikolnék, hogy majd megjelenik egy, így rosszul lennék, még mielőtt a rovar egyáltalán megjelenne. Vagy valóban elájulnék, amikor megjelenik. Bizonyára személyiségfüggő is, annak függvénye is ez az egész, hogyan dolgozzuk fel magunkban az életünket ért hatásokat.