Valamiért mindig is különös vonzalmat éreztem arra, hogy idős emberekkel beszélgessek. Nem tudom, talán a nagyszülők miatt, akik egész életemből hiányoznak. Furcsa mód az élet olyan munkahellyel ajándékozott meg, hogy közöttük lehetek mindennap. Tudom, milyen betegségük van, hogyan isszák a teát vagy a kávét.
Egyik nap bementem az egyik kedvenc nénikémhez. Ült szokásosan a kis fotelében és nézte a tévét. Leültem mellé és kérdeztem, hogy van, szép az idő, nem akar-e sétálni. Azt mondta, hogy ő nem tud járni. Mivel ugye tudom, kinek milyen problémája van, én tudtam nagyon jól, hogy a néni ezt rosszul gondolja. Így megkérdeztem tőle:
– De Margaret! Miért van rajtad akkor cipő?
Azt válaszolta, hogy ő nem tudja.
Mondtam neki, hogy ha nem tudna sétálgatni, bizonyára reggel nem húzna cipőt.
Picit gondolkodott, majd újra megismételte:
– De hát én nem tudok!
Ezek után megkérdeztem tőle, hogy próbálta-e már ma.
Azt válaszolta, hogy nem.
– Na, akkor – mondtam neki – próbáljuk meg, ha szeretne sétálni!
Odatettem neki a járókeretet, hogy fogja meg, álljon fel, és séta indul.
Elképesztő volt látni az arcát, ahogy feláll és elkezd sétálgatni! Az apró mosoly ott volt a szája sarkában.
– Látod? Nem hiába van rajtad cipő!
Két perc múlva visszaült.
– Ugye jössz holnap is? – kérdezte.
Szuper érzés volt!