Szívat a sors!
Nem szeretem sajnáltatni magam, ezért csak két embernek szoktam a helyzetemről mesélni. Ők is unják, ez természetes, hiszen én magam ugyancsak nehezen viselem a mindennapi gyötrelmeim. Bizonyos okok miatt pszichiáteri segítséghez fordultam, gondoltam ez majd segít. Egy pontnál meg kellett állni a lelki dolgok kitárgyalásával, mert az állandó derékfájdalmam, ami sok éve tart, olyan szintre lépett, ami nem engedte, hogy más dolgokra fókuszáljak. Megkértem a szakembert, hogy segítsen ebben bárhogy, akárhogy, valamit lépjünk. Írt ki halomszámra gyulladáscsökkentőt, erősebb fájdalomcsillapítót, majd felajánlotta, hogy rajtuk keresztül 30%-os árengedménnyel MRI vizsgálatot kérhetnék. Kértem is. Az eredmény kielemzése már másnap meg is érkezett az e-mailemre. Egyedül a magyar szavakat ismertem fel, de a lényeget nem. Annak örültem, hogy a csontszerkezet jó, meg a kicsit eltérő kifejezés is sűrűn volt jelen, ez optimistán hatott, talán nincs nagy baj. Pszichiáterrel csak másnap tudok konzultálni és valós képet kapni a helyzetről. De ilyenkor az ember nyughatatlan, mindenfélére gondol. Én is tele voltam félelemmel, hogy talán pont a meg nem értett szavak a lényegesek. Mérget, haragot éreztem az orvostudomány felé, amiért menőznek az idegen szavak dobálásával egy páciens felé. Amikor normálisan is le lehetne írni a diagnózist. Több egészségügyest felkerestem ezen az egy napon írásban, mindegyik azt mondta, hogy agyi folyadék töltötte meg a nem tudom melyik részét a gerincnek, és ez nem jó. Ez okozhatja a nagy fájdalmat, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Ha eddig viselni tudtam, akkor nem lesz más ezt követően sem. Rákerestem a szóra is, ugyanazt dobta ki, amit mondtak nekem. Mégis bizakodom abban, hogy másnapra megváltozik az eredmény, vagy a szavak más értelmet nyernek. Nyilván ez csak poén. Mi mást is tudna az ember, mint csak nevetni a sorozatos szerencsétlenségein. Eljött a másnap. Hívtam a pszichiáter asszisztensét, hogy megkapták-e ők is az eredményt? Nem. Mondtam nem baj, átküldőm én. Így is tettem, jelezték is, hogy megkapták. Azonban a kérdésemre, hogy szólnának-e, hogy mik a tények, mik az idegen szavak, hogy én is értsem mi van velem, arra a válasz: ha fontos dolog, amit önnek is tudni kell, jelezni fogunk. Az óta csak várok. Hiszen valami fontos dolognak lennie kell, a semmitől nincs ekkora fájdalom. De újra és újra megtanulom, hogy nem vagyok első, nem élvezek előnyt, nem kapok csak úgy segítő szót. Elkeserít minden, s a nappalok túlélő játszmákká vállnak, míg az éjszakák viszont az altatóktól a várva várt nyugodt semmiben lebegéssé. Az emberek felé pedig egyre nagyobb ellenszenvet érzek, mert a pénzedért sem érsz semmit a szemükben. Pár nap múlva újra hívtam őket. Azt mondta az asszisztens, hogy megnézte a doki a leletet, de ez már nem az ő hatáskörük. Annyira félre vannak csúszva a dolgok, hogy erre nem tudnak mit ajánlani. Ezért most idegsebészt kell keresni, találtam is. Ezt követően pedig folytatódik a kérdések sora, a bizonytalanság, a félelem, az aggodalom, hogy egyszer még csökkenhet a fájdalom legalább annyira, hogy ne a kínok kínját éljem meg minden lépésnél.
