Mindig úgy gondoltam, hogy öreg lélekként születettem újra ebbe a világba. Túl korán lettem érett, hamar fel kellett nőnöm. Már két éves koromtól vannak emlékeim, egyáltalán nem szépek.
Sajnos nem mondhatom, hogy szerető családban nőttem fel, a légkör ami körülvett, nem mondható nyugodt és kiegyensúlyozott szép családi életnek. Soha nem éreztem az anyai szeretetet, nem ölelt át, a tettei sem ezt tükrözték. Emlékszem; gyerekként megfogadtam, hogy teljesen máshogy nevelem a gyerekeimet. Nyolcadik osztály elvégzése után, elmentem dolgozni egy csecsemő otthonba, imádtam a gyerekeket. A mai napig őrzöm róluk a képeket. Már akkor tervezgettem, hogy hány gyermeket szeretnék, és emlékszem, felírtam a neveket egy papírra, 15 éves sem voltam még. Nagyon vágytam az anyaságra. Azon a karácsonyon ismertem meg a leendő férjemet. Négy év udvarlás után keltünk egybe, mielőbb szerettem volna áldott állapotba kerülni. Fél év próbálkozás után már aggódtam, hogy valami nincs rendben. Szerencsére a barátnőm egy neves nőgyógyász mellett dolgozott, és elvitt hozzá. Elkezdődtek a vizsgálatok, semmi nem volt rendben. Öt problémát találtak, ami miatt nem sikerült a fogamzás. Nem tudom leírni azt az érzést, nem tudtam elképzelni az életemet gyermek nélkül. Először padlóra kerültem, veszekedések, dac, és harag, mérges voltam az egész világra, hogy miért éppen velem történt ez. Majd megráztam magam, és úgy döntöttem nem adom fel, nekem akármit mondanak, és bármi bajom van, akkor is lesz gyermekem. Akartam, hogy így legyen, és hittem benne, hogy meg tudom csinálni.
Ami kezelhető volt, azt elkezdtük gyógyítani; ultrahangos kezelés a petefészek gyulladásra, és hormon kezelés a peteéréshez, három hónapos injekciós hormonterápia. Minden hónapban a várakozás és a remény… Letelt a három hónap, és nem történt semmi, minden hónapban a padlón, csak a reményt nem adtam fel egy pillanatra sem. Nem volt más a fejemben, csak az, hogy sikerülni fog, mert ezt akarom, más lehetőség nincs. Az orvos szerint, ezzel a fejlődési rendellenességgel nem lehet kihordani egy gyermeket. Duplaszarvú méhem van, hátra dőlt, és aprócska mint egy cseresznye, ezen semmiféle kezelés nem segít. Három hónap görcsös akarás, negyedik hónap megnyugvás, tudtam, hogy jönni fog. A hormonkezelés után egy hónappal megfogant a gyermekem, együtt örültünk az orvosommal, de tudtuk, hogy nehéz hónapok várnak még rám, ennek a babának bent kell maradni a lehető leghosszabb ideig. Drága doktor úr mindig azt mondta, hogy ennek a gyermeknek az ötven százaléka az övé, és bár már nincs köztünk, de örökké hálás leszek neki. Viszonylag eseménytelenül teltek a hónapok, óvtam a pici életet a szívem alatt. Egy hónappal idő előtt megszületett a fiam, picike súllyal koraszülöttként és császármetszéssel, de teljesen egészségesen. Anyák napján lettem anya, május első vasárnapján, életem legboldogabb napja volt. Mindegy mit mondtak, akartam és hittem benne, és a hittel el lehet érni mindent.
Két évvel később megszületett második fiam is, ő is koraszülöttként és császármetszéssel. Azt mondták nem lehet több, ezért lekötik a petevezetéket, de komplikáció lépett fel, a fiam nyakára tekeredett a köldökzsinór, és nem volt biztos, hogy életben marad, ezért meghagyták a lehetőséget, hogy születhessen még gyermeket. Szerencsére nem történt tragédia, boldog anyukaként térhettünk haza a kórházból mindketten.
Boldogok voltunk, nevelgettem a fiaimat. Pár évvel később ismét áldott állapotba kerültem, sajnos 8 hetesen elvesztettem, majd pár évvel később újabb vetélés és újabb. A kezemben fogtam pár hónapos magzatomat, leírhatatlan fájdalom volt, nem akartam már újra átélni. Hálát adtam Istennek, hogy átölelhettem a két fiamat, és nem az első terhességeim végződtek így. Nem akartam többet kísérteni a sorsot, de évekkel később ismét várandós lettem. Soha nem szakítanám meg a terhességet, ezért nem volt kérdés, hogy megtarjuk, és folyamatosan arra gondoltam, hogy nem történik meg újra, ez a baba meg fog születni. Az első három hónap rettegés, és öröm minden nap, ami már mögöttünk volt. A legjobb orvos vigyázott ránk. Harmadik gyermekem kislány lett, egy aprócska hajasbaba, a maga 45 centicskéjével. Korán érkezett, de egészségesen. Orvosom szerint is maga a csoda, ami történt, ilyen anatómiával ez lehetetlen kategória, még egy gyermek kihordása is, nem háromé. Esettanulmány lettem az orvosi folyóiratban.
Én pedig azt mondom három gyermekes anyaként, hogy nem létezik lehetetlen, csak nagyon kell akarni, fejben, szívvel és lélekkel. Amit az ember nagyon akar, azt képes elérni, az emberi agy fantasztikus, és csodákra képes. Ezzel a történettel azt üzenem azoknak, akik hasonló cipőben járnak, hogy ne adják fel a reményt, csak az legyen a fejükben, hogy sikerülni fog, képzeljék el a szívük alatt növekvő pici angyalkát, én minden nap ezt tettem. Csoda történt volna?
