Vannak rendkívül embert próbáló sorsvégek. És kifejezetten nehezen lezáruló sorsok. Az egyik ilyenről írok most. Valakiről, akit személyesen, közelebbről is ismerek, s többekről, akik tőlem távolabb vannak, de róluk is tudok. Azokról az idősebb emberekről, akiknek elméje teljesen ép, s testük is bírja még. A lelkük hasadt meg. Mert ahogyan haladt előre a sorsuk és rendeltetésükkel együtt az idő, elveszítették minden közeli szerettüket. A párjukat, a barátaikat, és szívbe markoló: a gyermeküket, gyermekeiket is.
Olykor gondolják, néha ki is mondják, már csak a látszat, hogy itt vannak. A szeretteikkel együtt haltak.

 Csak magamról írhatok. Csak a világomról írhatok. Magamat, aki csitri még ezekhez az asszonyokhoz, urakhoz, életekhez, veszteségekhez képest, nem állíthatom mintaképként azoknak az embereknek, akik hasonló helyzetben vannak. A gondolataimat sem oszthatom meg arról, mit tennék és milyen lennék a helyükben. Ezek helyett egy számomra ismert, szívemnek kedves ember jellemét és tetteit rögzítem most, aki éli azt a sorsot, amiről írok. És aki egy pár hónapja a világomba csöppent.

Mert megérdemli, hogy írjanak személyéről. Nem csak egy írást érdemel, érdemelne egy ódát. Az igazi hősök, így van, köztünk élnek, hétköznapi emberek. Többször a lelkünkkel és értő figyelmünkkel azonosíthatjuk őket, mert nem járnak se superman, se celeb külsővel és külsőségekkel.
S hogy hírét vigyük legnagyobb hőseinknek, azért is fontos, hogy valakinek, valahol a világban, hasonló helyzetben, legyen esélye belekapaszkodni a ténybe, hogy hozzá hasonlók elérhető közelségben vannak. Másoknak pedig szolgáljon egy valódi jellem példájaként.

Az én legnagyobb hősöm, akinek veszteségei, gyásza, illik ide, nem panaszkodik. Mindig a lényegről beszél. Hallgatni, igazi figyelemmel, annál többet hallgat. Napjai tevékenyen telnek. Mindig talál magának valamilyen elfoglaltságot. Fiatalokat megszégyenítő lendülettel utazik például, lakhelyétől igen messze is, ha ott van dolga.
Szeret sétálni a friss levegőn. Nem szereti a sötétebb, szomorúbb téli hónapokat. Szívleli a napsütést és a tavaszt.
Több ezer embert hallgatott már meg, ezzel próbálta sorsukat megszelídíteni. Önkénteskedik. Lelkeket, fájdalmakat ápol.
Nem szeret fantáziálni. A gyakorlat embere. Nem beszél magáról akárkinek, már nem áll szándékában barátkozni sem. Még egy veszteséget már nem tudna elviselni.
Ha valaki mégis olyan kitartó, mint az a csitri, akiről fentebb már szó esett, kihúzhatja belőle fájdalmait. Nagy nehezen.
Őszerinte már csak a látszat, hogy itt van, míg én nagyon is érzem, hogy él! S érzik azok is, akiket ezredszerre is meghallgat, akiknek segít, miközben fizetséget ezért egyáltalán nem fogad el. Maximum azt a fizetséget, amit a jó szándék, a segítőkészség szolgáltat neki vissza.
Rendkívüli nagy kegyelemmel cselekszik, de ez felszínes szemrevételezéssel egyáltalán nem észlelhető. S a szigort is gyakorolja, ha valaki fejlődését az szolgálja épp. Nem ismertem előtte olyan személyt, aki e kettőt; a kegyelmet és a határozott szigort megfelelő mennyiségben adagolta volna. Mind a kettőt magabiztosan útjukra engedve.
Az én legnagyobb hősöm, azt hiszem, valahol hisz egyfajta Gondviselésben, de nem gondolkodik rajta túlságosan sokat, pláne nem dicsőíti a nap 24 órájában. Mert ő, szinte némán nyújt segítő kezet, önkéntes alapon, több ezer embernek. A figyelmét, jelenlétét, energiáját ajándékozza ismeretlen emberek fájdalmainak. Miközben az ő fájdalmairól, talán egy kezén meg tudná számolni, hányan tudnak ezen a földön.
Minden közeli szerette elköltözött már a földről. Ő azt gondolja, nem kell siettetni a halált. Eljön az majd úgyis.

Ez a csitri pedig, aki írja ezeket a sorokat, kiváltképp hálás azért, hogy megismerhette őt, ha sorsának vége felé, akkor is. S mivel ez a csitri, ellentétben vele, szeret fantáziálni, minden nap elképzeli, milyen fantasztikus lett volna, ha még korábban találkozik legnagyobb hősével, akinek jelleme  – akivé érlelte a titokzatos szándékú Gondviselés –, méltón példaképe e lánynak, s aki azt kívánja, legyen példakép, még sok milliónak.