Én úgy hívom ezt az epizódom:  Az élet iskolája

2015. november. Németország, havas délután. Fekszem az ágyon, nézem a facebookom, és látom, hogy van egy jelölésem.
Évek óta egyedül élek, kijöttem dolgozni, hogy a szülői ház tetőszerkezetét rendbe tegyem. Több átalakítást végzünk, én, a bátyám és a sógornőm megoldottuk.
Tervezem az életem, spórolom a pénzt, és jól érzem magam igy.
Persze társas lények vagyunk, de nem mindenáron.
Nézem a jelölést.
És megáll az ütő bennem. Tizenöt év eltelt! Tizenöt kemény év.
És most bejelölt!
Már nyomnám a gombot, hogy megerősítés, de félek.
Beüt a félelem, a múlt, hogy csalódtam benne akkor is.
Aztán visszajelölöm, és izgulok, de elönti a lelkem valami megmagyarázhatatlan, ami minden zsigerembe boldogsághormont képez.
Leírni sem tudom, szavakkal sem tudom ezt az érzést átadni, de tudom, boldog vagyok most.
Belenézek a profiljába és ugyanaz az ember mosolyog rám, akit imádattal, tisztelettel szerettem anno és az eltelt tizenöt év alatt is.

Évekbe tellett mire a tényt elfogadtam, hogy az akkor nős férfi a családját választotta, én pedig, aki akkor kapcsolatban élt, egyedül maradtam, mert már csak őt akartam. A régi kapcsolatom a hazugságra épült, a gyermekem apja visszajárt a volt feleségéhez.
És én beleszerettem ebbe a szép szemű, sármos és gyengéd férfibe.

Nem telt el fél óra és rám írt.
Hogy vagyok, mit dolgozom, mi történt velem. Ezeket kérdezte. Elmondta, hogy elváltak a feleségével, van egy öt éve tartó, kizárólagos szexuális kapcsolata, mert a volt feleséggel megromlott minden, és persze beteg lett.
Záporoznak a kérdések egymás felé, és úgy érezzük, mintha tegnap váltunk volna el.

Januárra megbeszélünk egy találkozót, amit aztán lemond, azt írta, beteg lett.
És én nem vettem jelnek az apró figyelmeztetést, ami igy utólag már tudom, igenis szembetűnőnek kellett volna, hogy legyen.
Megértő nőként várom az újabb találkozást, ami február 12-én, Valentin nap előtt két nappal történik.
Haza utazom, lerendezem a hotelt, és magamban lejátszom a találkozást.
Vonattal érkezik a nyugatiba és félreállva várom, hogy megpillantsam.
S ekkor, életemben először, kimondtam ott hangosan: Ő az igazi!
Jött felém és megszépültem a látványtól.
Fekete bőrdzseki, farmer, Nike sportcipő és egy olyan mosoly az arcán, ami rabbá tett.
Elment mellettem majdnem.
Ekkor rászóltam nevetve.
–  Haligali, itt vagyok! 😀
Megállt és mosolyogva egy kézzel magához ölelt, azt hittem, ez az ölelés halálomig el fog kísérni ;( Sajnos nem így lett.

Beszélgettünk, nevettünk, szeretkeztünk, mintha el sem telt volna tizenöt év.

Eltelt a két nap, amit soha nem felejtek el.
Ő hazament, én vissza Németországba.
Megbeszéltük, kéthetente hazajövök.
Aztán már semmi sem tartott vissza attól, hogy újra együtt legyünk, hisz egy hétre rá, hogy találkoztunk, ott hagyta az addigi életét és elköltözött a testvéréhez.
Felgyorsultak az események. Májusban összeköltöztünk egy albérletbe, ahol megkezdtük a közös jövőnket. Ekkor 2016 van már.

Szerettem, imádtam, mint a vizet, a kenyeret, boldog voltam és odaadó, ő is persze.
Két év elteltével sikerült otthont teremteni, saját házunk lett, es felfelé ívelve minden téren, egy boldog négy évet éltünk.
Közben persze adódtak problémák, meghalt a volt feleség. Ö úgy gondolta, a házba, mivel ők építették, a gyerekei nem szólhatnak bele. Átköltözött az albérletből, míg én újra kint dolgoztam, hisz ahhoz, hogy haladjunk, a magyar fizu kevés volt.
Ő, szív műtött ember lévén, már nem tudta ezt vállalni.
De a gyermekei kidobták, sőt kemény harcokat vívva védték anyjuk emlékét. Hogy én nem mehetek oda. Ami jogos is volt akkor.
A lényeg, lett házunk, így most már új tervekkel, nagy ambícióval, egymást élni engedve
kitartottunk (kitartottam), de pénz hiány adódott újra. És egy lehetőség Hollandiában. Epret szedtem, három hónapig tartó szezonális munka volt. Ő közben kitartott, házat újított, szerettük egymást, mint rég.

Hazaértem június 30-án, berendeztük a házat. Ekkor már 2019-et írunk.
Közben megvettük a mellettünk lévő kis ingatlant is.

(Érzékeled, mennyit dolgoztam, mennyit tettem le anyagiakból, hogy haladjunk.)

Eljött az ősz újra, elfogyott a pénz is újra. Kimentem dolgozni Hollandiába.
Úgy mentem el, hogy:
Tudom, szívem férfi vagy, de ha megtörténik, kérlek, úgy tedd ezt, hogy ne sérüljön senki. ;(
Bíztam benne, hittem neki, hogy megoldja, ha úgy van. Csalódtam, s újra nem figyeltem a jelekre.
Mert szenvedéllyel és őrülten szerettem a mai napig is.
Kimentem 2019. 09.15-én, rá két napra, 17-én, odavitte a volt szeretőjét a közös otthonunkba és 18 órán át a facebookon nem volt elérhető. Ez volt a jel nekem, hogy valami olyan történt, ami nekem nagyon fog fájni.
Majd 18-án, reggel 8 órakor ram irt.
De akkor már tudtam, hogy megcsalt.
Beleléptem a levelezéseibe és mindent elolvastam, amit a nevezett nővel irt.
Többek közt megköszönte az ő szerelmének a csodás éjszakát, amit 17-én kapott tőle…