Van egy kedvenc idézetem, amit a bátyámtól kaptam, és van egy története.
Tizenhét éves voltam, szakmunkás vizsgáztunk, amikor beteg lettem. Mindenből levizsgáztam, azután haza mentem, és lefeküdtem, mondván, nem jól vagyok. Nem keltem föl úgy két hónapig.

Két hét otthoni kezelés után kórházba kerültem, de akkor már állandó 40 fokos lázam volt, es enni, nyelni sem tudtam, úgy be volt dagadva a mandulám.
Anyuéknak azt mondták, készüljenek föl a legrosszabbra, úgy néz ki, leukémiám van. Sanszos volt, hiszen a piros vérsejtjeim rohamosan fogytak, a fehérek viszont nőttek.
Ekkor a bátyusom, aki tudta, imádom a verseket, hozott nekem egy idézetet. Kitettem az ágyam melletti kis szekrényre, és minden orvosnak, ápolónak megakadt a szeme rajta. És én büszkén mondtam a bedagadt mandulás galuskás hangomon, hogy Bátyusomtól kaptam!
Június végétől augusztus 18-ig feküdtem ott. Végül kiderült, hogy egy ritka betegség, a Pfeiffer-féle mirigyláz okozta a betegséget.
Innentől kezdve, ez az idézet végig kísérte az életem. Albérleteim falán, később a házamban, felnőttként az iskolapadban a füzeteim első lapján.
Most, ezekben az időkben is aktuális, igaz és szép!
Fogadjátok Szeretettel:
„Emberként kibírni mindent, és menni tovább,
Akkor is, ha már nincsenek benned remények, és csodák!”
/Hemingway/