Csillaglesen a legszikrázóbb fényáldozatát,
Röppályájának egy arasznyi viaduktját,
Amely alatt meghunyászkodhat
Szűkmarkú óhaja e szívnek,
Így tudott hát csak kívánni
Ez az ének.
A legkedvesebb felsír az égen.
Leszédül róla.
Nem barikádja többé a láthatárnak.
Csillagokat tanít repülni az ember,
így üzen hadat Isten akaratának.
Ihlet!
Téged csókokká morzsolnálak,
Amíg ízekre nem hullasz
Egyetlen émelyítő ajkon.
Felőrölt illatodat
Levegőmmé édesgetném,
Aztán meg magamba zárnám
Kedves arcod ereklyéjének
Elorozott tüneményét.
Dallamként befogadnálak,
Ámbár dalba dúdolnálak.
S nem lenne más hang,
Csak mi ezen egyetlen
Szólamon esküszik.
Történetként regénnyé formálnálak,
De mítoszod nem lenne más,
Csupán betűlabirintusok útvesztője,
Rímeidet így lennék
Ítélni kénytelen
Életfogytiglani tömlöcre.
Definiálhatnálak.
Megmagyarázhatnálak.
Engedhetnélek. Marasztalhatnálak.
Elbújtathatnálak. Magasztalhatnálak.
Megnehezíthetnélek.
Szívembe zárhatnálak.
2017-08-12
Szívemig hatolt, ahogyan a többi írásod is. Köszönöm Neked! 🙂
Felbecsülhetetlen érzés, hogy olvasol, kedves Esthajnalcsillag! Én köszönöm Neked! <3
Fantasztikus szó-szőttes!
Hogy is merjek ezek után ide verset feltenni?
Lehet, szabad…
mintha egy nagy írónak írnék ajánlót a verses könyve elejére. Köszönöm a versed!
Óh, drága Amadeus! Köszönöm az idődet, az életed sorait és a törődésedet! Számomra ez az, ami értékesebb bárminél!