Lassan lezárul ez a csodaszép két hét.
Hmmm, milyen jó is a magyar nyelvünk, hogy egy szóban két dolgot is ki tudunk fejezni. Csoda, mert az itt élők egy misztikumban élnek, amit leginkább személyesen lehet megtapasztalni. Hadd meséljem el az egyiket.
Mikor eljött a nap, hogy végre megtekinthetjük a Világ 7 új csoda egyikét, kissé kámpicsorodva indultunk neki az útnak, mert borús, felhős volt az idő és szemerkélt az eső. Baktattunk fel a lépcsőn, várva, hogy a klasszikus látkép elènk táruljon. Mire felértünk a csúszós köveket megmàszva, sajnos továbbra sem bukkant elő a képeslapra illő kép. Egyik helyi vezetőnket megpillantva láttam, hogy a korábban bemutatott koka levél szertartáshoz fordulvàn kéri az égieket, apu hegyhez szembe fordulva (apu – szakrális hely, legtöbbször egy kimagasodó hegy), hogy küldjenek egy kis napfényt és oszlassák el az elveszett városra nehezedő felhőket.
Ámulatunkra, alig néhány perc múlva a csoda megtörtént és Machu Picchu végre megmutatta magát. Szép, hisz annyi szép helyen jártunk ebben a két hétben – Cusco, Paracas, Arequipa, Titicaca-tó, Puno, Lima és még sorolhatnám.
Peru, örökre a szívembe zártalak.
