Maradjunk csak teljesen őszinték. Sokszor hiába az összes szeplőtelen morál sterilizáltsága, precíz önismeret, saját utunk íve iránti tájékozottság és a jelentős akaraterőnk. Olykor mindez édes kevés ahhoz, hogy meglépjünk valamit, amihez azt megelőzendően egy óriási fenékberúgás szükségeltetett volna. Ezek megléte ellenére sem tudunk tovaillanni az útra.

Kell valami cselszövés, szükséges valami égi összeesküvés, ami legtöbbször a halandó földi lény zsebében az összes bicskát kinyitja, ami noszogat és tőrbe csal pimaszul, hogy aztán minden korlát, blokk és félelem elől olajra lépjünk arra az útra, ami korábban kísértetiesen hajmeresztőnek, horrorisztikusnak tűnt. Afelé, ahová a szívünk és az álmaink húznak, de ellötyögtük sorsunkat, céljainkat majdhogynem beláthatatlan távolságig toltuk magunktól el, olyan messzire rugaszkodtunk megvalósításuktól, hogy a szédítő tériszony miatt már kisurrannunk szükséges saját határaink közül, eliszkolni saját magunk elől.

A legszükségesebb tehát olykor, amikor már rég lépnünk kellett volna, mégsem tettük, az, hogy az élet és az őt rendező, összefogó, hol gyengéd, hol szigorú sugallat, adja meg azt a bizonyos kezdőrúgást, melynek célja számos esetben oly észrevétlen, hogy az ego primitív szűkmarkúságát kellőképpen leköti. Legalábbis, rengetegszer eltereli a figyelmünket arról, hogy éppen milyen irányba is löktek. S néha nekünk is tudnunk kell nem odafigyelni akkor, amikor eszméléskor tudatosítani kezdjük, milyen irányba is kezdtünk el menetelni.

Ha lefalcolsz szorongásaid, fóbiáid elől máshová, az nem mindig gyávaság és nem is mindig menekülés, ha látszólag az is. Időnként pontosan ezzel a surranással szöksz oda, ahol már egy ideje lenned kéne. Hogy mikor vagy azon az úton, ami a te utad, nehéz választások és körülmények idején, onnan tudod megvizsgálni, hogy kinyered a helyzetből a pozitívumokat. Mi az, ami felett győzedelmeskedtél, mit profitáltál a helyzetből, mire vett rá ezáltal az adott választás, körülmény, és összességében az jó-e neked. S ha ezek összegzésre kerültek, el kell hagyni azokat, amiket a másik oldalon meg elvesztettél. Ha megvan, hogy melyik oldalon nyertél többet, hogy számodra jobb helyre visz ez az út, akkor a másik úton szerezett veszteségekre már ne figyelj oda. Legalábbis, ne ebben az időszakban.

Az egyik legszükségesebb az, hogy ne figyelj oda, miközben lefalcolsz a szorongásaid, fóbiáid, a számodra nem tetsző jelenségek elől. Olyan ez, mint mikor több méter magason, egy vékony kötélen próbálsz egyensúlyozni felhőkarcolók és egy óriási szakadék szája fölött. Egyetlen másodpercre se nézz le! Egyetlen pillanatra se jusson eszedbe visszanézni! Abban a pillanatban ugyanis, hogy ezt megteszed, elfog a rémület és elhatalmasodik rajtad a pánik. Kibillensz abból az egyensúlyból, amit akkor szereztél, mikor éppen olajra léptél saját magad elől (hogy egy másik, jobb önmagad felé eljuss) és szemet hunytál majréid iszonyatos rémecskéi felett. S ha sikerült átkúsznod szorongásaid félelmetes szakadékának szája felett, anélkül hogy annak sötét ölének mélyére zuhanj, az út végén arra eszmélsz, hogy felteszed magadnak a kérdést: Ki vagyok Én?

Motoszkálsz emlékeid kusza szálai között, rácsodálkozol az istenien istentelen messziről jövő lendületedre, próbálod előásni, honnan s miként jött az a bizonyos elvarázsolt elán, mely felemésztette a lelked és tudatod mélyén makacsul óbégató őrző-védő kutyát, kinek az a feladata, hogy minden percben azt vakkantsa: vigyázz, vigyázz, vigyázz, óvatosan, lassabban, megfontoltabban! Ki, mivel kutya, hűséges egy eb minden félelmed, minden lépésed felett, s kit, mivel kevert fajú (a tudatoddal és a tudatalattiddal is kapcsolatban van), de elsőként neked dolgozik, soha nem ellened, le lehet kenyerezni. Egyszerűen működő jószág az is, elhúzod előtte a mézesmadzagot, odadobsz neki egy kicsit a fájdalmaidból, melyek akkor értek, amikor a kezdőrúgást kaptad (mert a kezdőrúgás legtöbbször fájdalommal indul) és ő megvadultan kergetni kezdi azt.

Kikapcsolod ezáltal az összes kötelességtudatát, s minden egyébről eltereled a figyelmét. Habzó szájjal hajkurászni kezdi, amit kapott. Mindeközben Te át tudsz surranni céljaid szalagjának vöröslő palástja alatt. Olykor ez nem is surranás. Viharzás.

 Mindenkinek megvan a gyenge pontja, a maga mézesmadzagja, amivel a Gondviselés fenékbe tudja rúgni, és cselekvésre tudja ösztönözni. Amit, ha előtte himbálnak, vagy amitől ha megfosztják, hanyatt-homlok tótágast áll és képes érte az egész korábbi világát kifordítani pólusaiból, eltolni a hosszúsági, szélességi fokokat, szétcibálni az egyenlítőt s azzal együtt szétbarmolni az összes égitest pályájának mérnöki pontossággal megtervezett mértani precizitását.

Aztán e szétbarmolás után helyreáll a rend. Igencsak sokszor.