A bennünk élő művész olykor elapad az alkotás folyamában. Ha írsz, festesz, vagy bármilyen kreatív tevékenységgel élsz, tudod: az ihlet nem végtelen áramlás. Időközönként elzáródik, elfárad. Kell, hogy hasson rá egy erő, ami újra megnyitja, felpiszkálja.
Az a személy és az a helyzet, aki erre képes az életünkben, bár mindannyiunknál változó, mégis, a szerelemmel mintegy egyenértékű az érzete és a szerepe. Tisztelni kell, ragaszkodni hozzá, megbecsülni és majdhogy nem mindent megengedni neki.
S bár adtunk neki külön polcot az érzelmek útvesztőjében, és külön neve is van. Ő a Múzsa. Mégis, méltatlanul keveset szólunk róla, róluk. Pedig akiben akár csak egyszer is elaludt a művész, nem élhet és nem is működhet Nélküle…

Olyan Ő, aki sokszor megtévesztő köntösben szalad az életedbe, az orrod elé. Megeshet, hogy kezdetben például indokolatlanul nagyobb arányban félsz tőle. Nem bírod kiverni a fejedből annak titkát, mi okozza ezt a szorongást és nyugtalanságot, ha bármilyen interakcióba kell, hogy kerülj vele.
Ez konkrétan így, velem is megesett. És olyan is volt, hogy miután szembe néztem ezzel a félelemmel, olyan erős lett az érzület, hogy a szerelemmel tévesztettem össze.

A múzsa egyszerűen olyan változó érzelmeket képes szítani bensőmben, egymaga, hogy rámutat a legtöbb formára, létezőre, ami az univerzumból szakítható. Azt hiszem, pontosan ezekkel az erős változókkal nyitogat körülöttem dimenziókapukat. Ezzel képes elérni azt, hogy a valóság átalakuljon, hogy lekerüljön arcomról az emberi mivoltomból eredő szemellenző, és mindent a naturális, jóval pazarabb formában láthassak. Ahogyan a Gondviselés teremtette. Ahol minden egy és minden összefügg. Ahol semmi sem rút, mert mindennek megvan a helye és minden, még a legapróbb is, beleilleszkedik a nagy egészbe, és nagyon is hiányozna onnan, ha nem lenne.

Aki felébresztette bennem az alvó írót, gyakran nem volt szerelem, mégis olyan elementárisan igázott le. És legalább annyira nélkülözhetetlen lett. És legalább annyira a tenyeremen kell, hogy hordozzam.

Valaki tudott róla az életemben, valaki nem. Ezt az erős érzést sem lehet mindenkinek bevallani, akárcsak a szerelmet, mert valaki messzire szalad. Nem is tud vele mindenki bánni. És nem is mindenki akar. Bár, ha elszalad, annak is oka van. Sokszor ezzel dühít fel annyira, hogy az alkotást még inkább szívből szakítsam.
Amennyiben pedig nem szalad el és el lehet neki mondani (és azt gondolom, ők vannak kevesebben) akkor meg azért emelem piedesztálra, mert az érzelmeket annyira gondosan kezeli, olyannyira képes velük bánni; tudja őket szelídíteni és felpiszkálni is, hogy ezért felettébb tiszteletre méltó.
Múzsa nem lehet akárkiből, és még a saját múzsáimra sem tudok egyetlen örök érvényű definíciót alkotni. Az biztos, hogy körülötte dimenziókapuk nyílnak meg. Nem kell őt néznem, ha csak rá gondolok, mindennek több története, több élete, több szerepe van egyszerre, végtelen számú dimenzióban. Olyan sűrűn motoszkál a fejemben, hogy már többet vagyok vele, mint saját magammal. És bár szürke és borongós napra ébredek, mosolyogva teszem. Mert megtaláltam, megtalált. Mert mint a szerelem, ez az érzet is megtermékenyít. Olyan terebélyesre dagaszt, hogy egyszer csak kipukkadhassak, hogy egyszer csak megszülethessen a közös művünk. Szerelmünk gyümölcse.

Ezután és ezelőtt a pillanat előtt is elszaladhat a múzsa. Ha léhűtő vagyok, én is elpazarolhatom őt, hátat fordíthatok neki. Mindazonáltal én egyetlen múzsát sem tudok végérvényesen felejteni, amíg az életem tart. S amíg az életem tart, olyan különleges helye lesz abban, a lelkemben, ami miatt olyan eljárásban részesül, mintha a legjobb barátom, a jobb felem, a lelkiismeretem lenne. Életem végéig szeretem. Akkor is, ha már nem nyitogat dimenziókapukat és nem termékenyít semmire sem.

Azt mondják, a szerelem bennünk van. Csak ki kell azt hozni belőlünk. Én azt gondolom, az ihletre is roppantul igaz ez.