Ő is írt fel neked enyhe hatású bogyókat, amik az agyadnak azt a területét stimulálják (reménye szerint), ami alul működik. Ez mit is jelent? Azt, hogy nem egészen normális a működésed. 🙂 Persze ennél több…Nem bírja elviselni az agyad a tömeget (kettőnél több embert esetedben), nem érzi egyenértékűnek magát másokkal, a magány az uralkodó és az egyetlen mentsvár. Ez csak fővonalú meghatározás. Mindenkinél másként csapódik le a probléma, és a kezelési mód is változó lehet! Viszont a lelked nem készült fel arra, hogy az agyadat ilyen bombázások érik, ezért nem adja könnyen magát. Tombolni kezd, te pedig éld túl valahogy a kirohanásait. Minden előzmény nélkül össze tud omlani a lelked. Levegővétel nélküli zokogási roham, remegés, verejtékezés, a szíved szabálytalanul ver, és úgy érzed, ez a vég. Nyilván benne lenni ebben a helyzetbe, az brutális. Kívülről látni, tehetetlen érzés. Ilyenkor szükséges lehet nyugtató jellegű segítség, gyógyszer formában. DE ezt csak is saját felelősségre, orvosi vényre alkalmazhatjuk!
Aztán csak vársz és vársz, hogy hátha kezd a kémiai anyag hatni a problémás agyadra. Bizonytalanság hálózza be a napjaidat. Félsz, hogy mikor lesz újabb lelki rohamod, és azt hogyan fogod tudni kezelni EGYEDÜL. Ez a szó, végig fogja kísérni a folyamatot, ami vagy a gyógyulás felé vezet, vagy nem. Kezdetben még lesznek ígéretek, hogy melletted maradnak végig, aztán valahogy elfogynak útközben. Gondolsz arra is, hogy talán te is ezt tennéd másokkal, te sem tudnál kitartani. De nem tudhatod biztosra, most csak azt éled meg, hogy te nagyon egyedül maradtál.
De végül is milyen mázlista vagy, nemde?! Ha a korábbi pszichiátriai kezelési módszerekről olvasunk (lobotómia, sokkterápia, lekötözés stb), akkor a gyógyszeres kezelés igazi áldásnak tekinthető. Ugyanakkor abban az időben az tűnt bevált gyógymódnak, így ki tudja, hogy 50 év múlva a mostani kezelési módot hogyan írják felül?! Az már nem a mi bajunk lesz. Most sem világos az agynak a teljes körű gyógyítása, hosszútávon, és tartósan biztosan nem az. Találgatnak, hogy mi állíthatja helyre a rendszert. Mivel ez egyénenként változó problémát jelent, nincs könnyű dolga a tudománynak. Széleskörű spektrumon helyezkedik el az elmét behatároló eltérő működések skálája. Legtöbb esetben talán feltételezhetjük, hogy gyerekkori bántalmazás, tragikus élmény, gyász, fizikai betegség váltja ki a lelkünk deformált működését. Mégis ezeknek a behatárolása csak csepp a tengerben. Egy fővonalat adhat, hogy miből is induljunk ki a megoldás irányába, de olyan szinten összetett a lelkünkben zajló folyamat, amit az agy úgy érzékel, hogy jobb védenie magát, így bezárkózik. Nehéz hozzáférni. Legalább is sok idő, erős bizalmi kötelék szükséges ahhoz, hogy az elméd annyira komfortosan érezze magát, hogy apró lépésekkel nyitni kezdjen. Persze ez sem mondható végleges állapotnak. Bármikor visszaléphet a biztonságos kis burokba, ahol neki kényelmes. Ott nem kell a határait feszegetni, csak létezik feladat nélkül. De pont a tehetetlen állapot miatt, elindul a lassú, vagy gyors leépülés. Ha valamit sokáig nem megfelelően használsz, az sorvadni kezd, feleslegessé válik. Ezért kapaszkodunk az orvosi, lelki segítségben mindaddig, míg a tudatunkkal érzékeljük ennek a szükségességét. Ugyanis van az a pont, mikor már teljes a reménytelenség, és feladás áll be lelki és fizikai szinten. Azt nem jó megélni, ha életnek hívhatjuk a vegetáló üzemmódot. Sok esetben a családtagok kényszerítenek a segítség elfogadására, bízva abban, hogy erőre kapsz még, vagy legalább tisztálkodásra bírnak pár hét után végre. Poénosnak hangzik, de nem az. Sok esetben az ember már önmagáról és a környezetéről sem hajlandó gondoskodni, mert hát minek?! Céltalanság, motiválatlanság kettőse már csak arra sarkall, hogy lélegezz magadtól. Semmi több.
„Nézd meg másoknak is sikerült!” Az egyik legrosszabb mondat, amikor másokhoz hasonlítanak. Attól, mert ők felfedezik a két sorsban a hasonlóságot, az még nem jelenti a valóságot, főleg neked nem. Minden élet más. Még inkább azt érzed, hogy szerencsétlen vagy, mert fel kéne nőni a hozott példa szintjére. De hogyan? Az nem a te életed, nem a te gondod. Egy felesleges elvárás mások részéről, amit nem fogsz tudni megugrani, mert nem is kell. Jó szándék vezéreli őket, mert ösztönözni akarnak, mégsem jó oldalról közelítenek. Van jó oldal? Ha van is, ez biztosan nem az.
„Hogyan segíthetnék?” Ez már egy jó kérdés, de pont tőled kérdezik? Ha tudnád a megoldást, nem szorulnál rá a kérdésre sem. Mégis értékeled a gesztust, vagy nem? A fogorvos sem kérdezi meg, hogy hogyan tömje be a lyukas fogad. Látja a bajt, végzi a dolgát, te pedig izzadsz a székbe kapaszkodva.
De akkor egy idegen pszichiáter hogyan segít? Hiszen nem is ismer. Ez így van. A betegséged tüneteit ismeri, illetve a gond feltárásának menetét, esetleges megoldását. Téged sosem fog teljesen megismerni, mert nem ez a feladata. A lelki gondodat szeretné enyhíteni, és a havi egy találka nem engedi a mélyebb kapcsolódás kialakulását. Ő nem lesz a barátod. Neki kötelező egy bizonyos távolságról figyelni téged, mert az érzelmek tévútra vihetnek, pont, mint a barátok esetében. A baráti kötődés fontos, ilyen helyzetben nagyon lényeges a tanács, még ha olykor kéretlen is. Ám azzal számolni kell, hogy elfogult a válaszok jelentős része, mert szeretnének boldogabb életet neked. Mégsem reális sokszor a felelet, amit kapsz tőlük az említett érdekek miatt. Tolják az arcodba az ismerkedési lehetőségeket, amik nem működnek. A helyzet súlyossága meghaladja a baráti intelmek határvonalát. Így egy kívülálló és ennek a területnek a specialistája korrektebben tárja fel a válaszokat előtted. Koránt sem mindegy, hogy nő, vagy férfi, aki előtt fel kell fedned a nyomasztó gondolataid. Persze a saját nemed, a megítélésed, a megérzésed, a nyitottságod, mind befolyásoló tényező abban, hogy ki lehet a bizalmasod. Kell egy alap szimpátia, amitől úgy érzed, hogy szívesen dolgozol együtt a szakemberrel. Ha ellenszenv van, akkor azt nehéz módosítani, így a közös munka hamar kudarcba fulladhat. Ahogy az is sokat számít, hogy te mennyire fogadod meg az ő tanácsait, vagy mennyire állsz ellen a javaslatoknak. Az sem mindegy, hogy a pszichiátered mennyire veszi figyelembe a kívánságaid, a nehézségeid, az időközben felmerülő problémákat. Ezek együttese dönti el a hatékony munka kimenetelét.
Eltévedt gondolataidban az is megfordul, hogy a pszichiáterek közeli hozzátartozója milyen mázlista, ha ilyen problémával küzd, hiszen nem kell hónapokat várnia egy kis segítségre. Gondolom, a doki nem mondja a gyerekének, a párjának, hacsak nem az anyósának, hogy két hónap múlva tudlak csak fogadni, sajnálom. Ugyanakkor jogos kérdés, hogy családon belül amúgy is ellenállunk az intelmeknek, akkor, ha orvosról van szó, ugyanígy reagálunk? Vagy akkor elismerjük a tudását? Egyáltalán eljutunk a mélypontig? Hiszen a szakmabeli rálátása nem csak a munkahelyen működik, hanem otthon is. Ezért észrevehető már a folyamat ideje alatt, ha valaki elméje másként kezd működni. Feltéve, ha figyelünk a családra, lássuk be ez sokszor a mindennapi életben szintén gondot okoz. Ezért a sok elhidegülés, válás, depresszió, mert nem vettük időben észre, hogy baj van.
Minden nap érzed, hogy szűkül a látóköröd, és ez egyre nyomasztóbb méreteket ölt. Pedig te aztán jelzed a külvilág felé, hogy nagy a baj, de annyit ér, mintha nem szólnál semmit. Nem értik? Nem érdekli őket? Nem tudod eldönteni, hogy mi az igazság. Te annyit érzel ebből, hogy unják a szavaid, a leveleid. Végül is mire gondolj, ha nincs válasz? Olyan érzésed van magaddal szemben, mint egy rámenős porszívó ügynök, aki bármit eladna, csak vedd már meg. A többiek pedig az utálatos vevők, akiknek semmire nincs szükségük tőled. Nem kérsz a sajnálatból, ahogy abból sem, hogy valaki gondolkodjon rajtad, hogy maradj az életébe, vagy sem. Ha ez kérdéses, hogy még hasznos lehetsz-e a számára, akkor az, régen rossz.
„És hogy vagy?” A legszebb kérdés egy depressziós felé. 🙂 Hazudhatnál is, pont annyit törődnek vele, mint az őszinte jelzéseddel. Felteszik elvétve a nagy kérdést „-haragszol ránk, amiért nem segítünk?” Á dehogy! Egyenesen büszke vagy rájuk, hogy cserben hagynak egy ilyen nehéz helyzetben. Persze, hogy próbálod kerülni a valódi választ, mert azzal olyan pontot találhatsz el, amitől a magány szó fogalma egy eddig ismeretlen szakaszba lépne át. Pedig, ha belegondolsz, hát mit is veszítenél, ha egyszer vállalnád, hogy igenis dühös vagyok, nem ezt vártam. De már olyan kevés az energiád, hogy nem akarod felesleges körökre pazarolni.
„Olyan ügyes vagy, hogy ellátod a háztartást, meg magadat is!” Szép csomagolást kapott az együgyű vállveregetés. Végtére is a kisgyereket ugyancsak megdicsérik, ha először marad üres a pelus. De nem tesz jót a felnőtt énednek, ez a túlzónak ható gügyögés. Annyira még nem vagy bolond, hogy ne láss át a szavak valódi értelmén. Mondhatjuk persze, hogy te semminek nem tudsz örülni, fogadd már el, hogy értékelik a jelen helyzetben megtett lépéseidet. Mégsem megy. Megalázónak élheted meg, hiába szánják dicséretnek. Pedig valóban nagy tett, mert a mély depressziósoknak ez már nem megy. Mások segítségére szorulnak, vagy teljesen feladják az ösztönös életvitelt.
„Most mi ad hitet?” Leginkább semmi. Minden megdőlt, amiben eddig hittél, mert értelmetlen játszmának érzed az életet. A vallásoktól egyenesen irtózol, ugyanis minden korábbi tézissel szembe megy a mostani vívódásod. Ettől még bizonyos pillanatokban remélnéd, hogy van kiút, lehet még kapaszkodó a létben, aztán lemondasz mindenről. Ez oda-vissza váltakozik.
A gyógyszer, amit most kaptál, az nagyon gyenge. Ez azért lényeges, mert a korábbiak erősek és romboló hatásúak voltak. Így ez már haladásnak számít, hogy két hét után sem omlott össze a szervezeted tőle, ámde nem is érzed a módosulást az agyadban. Nyilván ezt elmondta a doki, hogy ennek ez a hátránya, hogy sok idő a hatás érzékelése. Azonban közel egy év kínlódás után már szeretnéd felpörgetni az eseményeket, mielőtt mindenki lemond rólad. Türelem, türelem, egyszer csak józan ész terem.
„Ha lenne melletted valaki, miben változna a helyzet?” Hányszor halljuk emberektől azt, hogy a párom nélkül nem tudtam volna végig csinálni? Vagy azt, hogy a társam nélkül most nem lennék sehol? A társ nem díszlet az életedben, hiába sulykolják ezt a tényt beléd. Ahogy neked is kötelességed lenne mellette lenni a bajban, úgy neki is az. Ha igaz az ígéret, akkor nem úgy szól, hogy jóban és jóban, ugye? A probléma az, hogy minél több idő telik el a kapcsolatod nélkül, annál nehezebben dolgozod fel a hiányt. Értsük ezt bárhogy. Ha már szédülsz az éhségtől, akkor a száraz kenyérnek is örülsz. Itt a baj az érzelmi kérdésekben. Ugyanis a tartós szeretet hiánya, és még a depresszió jelenléte egyben, növeli az esélyét egy rossz kapcsolat bevonzásának. A cél ekkor már csak az, hogy legyen végre valaki melletted. Az, hogy milyen ő, már nem számít. Legalább is addig nem, míg az étvágy csökken annyira, hogy nem éred be a száraz étellel. Plusz terheket vehetsz magadra, ha nem vagy elég óvatos. Irreális elvárás ilyenkor, hogy felmérd, -ki felel meg neked, milyen kapcsolati minőség tesz boldoggá. Gyakran ez már csak utólag válik egyértelművé, hogy nem jó ember van melletted. Azonban, ha a krízisponton átsegít, legyen ő bármilyen természetű, a hála legyen benned felé akkor is, ha utána különválnak az útjaitok. Szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a támaszod legyen elejétől a végéig.
„Dühít, hogy nincs melletted a társad?” Szerintem erről még senki nem írt őszintén, vagy egyáltalán. Ugyanis a valóság feltérképezése egyértelmű diagnózis az elmebajosság felé. Igen, dühös vagy rá, különböző szinteken nyilvánul ez meg. Amikor elfoglalod magad a munkáddal, akkor kevésbé bánt a hiánya. Amikor rád tör a pánik, a tombolás, a szétesés minden szintje, akkor szitkozódsz (ami nem szép és nem ajánlott), és a nemlétező személyét teszed ki céltáblának, amit gyűlölhetsz. Ez igazán veszélyes akkor lenne, ha megnevezett személyről lenne szó, azonban az anonimitás sem javít sokat a helyzeten. Ez a kétségbeesett gyötrődés, hogy minden rád marad, mindent egyedül kell régóta viselned, ezeket nem tartod korrektnek. Ezt te kényszeresen megakarod osztani VELE. De hogyan, ha nincs jelen? Ha azt sem tudod, hogy ki ő? Ilyenkor a józan ész szabadságra megy, s marad az elkeseredett düh. Várni kell, míg ez a film lepereg, véget ér. Addig bárki mondhat bármit. Legtöbb esetben olyanok néznek rád ezért furán, akiknek évek óta ott a támasz mellettük. Úgy könnyebb…akkor te is okos lennél, ha lenne egy kapcsolatod, meg még három szeretőd. Minden krízis és hiányérzet duplán megoldást nyerne.
Egy újabb nehéz nap virrad, amikor is elhatározod, hogy jelzel a terapeutádnak, mert az érzelmi ingadozások sűrűsége nagyon megvisel. Nem bírsz ki még három hetet a következő beszélgetésig. Írásos üzenetváltás adott, ahol leírtad részletesen, hogy fulladsz, zokogsz, remegsz, verejtékezel, s a világvége érzés,-kifejezése nem fedi le azt, amit megélsz. Talán a hangulatod miatt, de kicsit azt érzed a doktor válaszaiból, hogy hisztit is lát a reakció együtteseiben. Nem csupán azt érzékeli, hogy baj van, összeomlasz, hanem rájátszol erre, csak kapj valami figyelmet, megoldást, újabb gyógyszert. Nyilván, ezt nem írja így le, de érzed, hogy nem teljesen érti, hogy mi a gondod. Ezért ismételten bánod, hogy belekezdtél az egész segítségkérésbe. Pánikot, elvonási tüneteket (korábbi erős hatású gyógyszerek csökkentése miatt), és a ki nem mondott hisztit állapítja meg, amire egy erősebb nyugtatót küld fel a felhőbe, amitől benned beborul újra az ég. Hozzátéve, hogy most azonnal kell kiváltani, nem lehet várni vele egy napot sem. Köszönöd a segítséget, s kéred, hogy rendezhesd átutalással a számlát. Amire ő úgy reagál, hogy bízik benned (ami jól esik), hogy megjelensz a korábban megbeszélt időben, s akkor mindent egyben fizethetsz. Ez gondolom újabb rejtett próbatétel, hogy legyen annyi motivációd, hogy elmenj hozzá, mert különben adósságod marad, ami nem korrekt dolog. Pár mondatnyi jó tanács is konzultációnak számít, így nem csak a receptért fizetsz. Minden szó és támogatás kemény összeg. Ha nincs elég bevételed, akkor ne is nagyon számíts magánsegítségre. Marad a szegényes, hosszú várakozási idővel járó sztk alapú opció. Ott nem kapsz egy órányi figyelmet sem, csak pár perc alatt letudják a kérdéseid, felírják, amit kell és mehetsz, mert hosszú sor várakozik, az idő pedig telik. Sok embernek sajnos ennyi támogatás marad. Ezáltal a gyógyszeripar sosem fog az utcán kéregetni, mert bőven hódolunk a munkájuk előtt. Ezért sokan félnek is segítséget kérni, mert a gyógyszer szó hallatán pánikba esnek, hogy mit okoz bennük, mi lesz utána, segít-e? Ugyanakkor azt is meg lehet érteni, hogy a betegek egyre növekvő száma nem teszi lehetővé, hogy minden héten fogadjon téged a szaki, és így elkerülhesd a bogyók olykor súlyos mellékhatásait a cél érdekében. Elmondják, hogy a tabletta egy mankóként szolgál, ahogy valójában a beszélgetések is. Magyarul az önmagadra utaltság burkoltan ismét megjelenik. Pedig már annyira unod. Pont azért keresed a mentőkötelet, hogy kicsit tehermentesítsenek, mert már belepusztulsz a súlyba, ami nyomja a vállad. Azonban minden oldalról ezt hallod, hogy neked kell, egyedül kell, önmagadra számíthatsz csak stb. Ülsz a székben, a könnyektől a látókör már homályos, és ordítanál a magány kifejezésének minden formájától. Arról nem is beszélve, hogy kissé szájbarágósan kapod a feleletet a kérdéseidre, amitől végképp dilisnek érzed magad. Pedig eddig úgy gondoltad, hogy nem vesznek mindenkit egy kalap alá.
Minden nap elbizonytalanodsz abban, hogy ez az út valóban jó irányba visz-e? Miért kezdted el feltépni a régi sérelmeket? Olyan szépen nyugodtak a bensőd mélyén, s bár a lelked a felgyülemlő problémák halmazától eltört, mégis viselted valahogy. Így azonban, hogy beszélni kellett róluk és kell is még bőven, ezzel a friss és régi önmarcangolás újra kezdetét veszi. Hiányzott ez? Mikor lesz ennek vége? Még csak most kezdődött – felel a belsőd. Igen, már sokszor szóhoz jut az elméd, s amíg nem ellened beszél, nincs nagy baj.
Az ismerőseidet megkérted, hogy rólad ne kérdezzenek egy ideig. Miért jó ez? Nincs mit mondanod, vagyis semmi új, érdekes, meghatározó nem történik. Ezért minden nap ismételni, hogy mennyire rossz az élet, az neked sem jó, őket meg egyenesen untatja. Ezért javasoltad, hogy magukról meséljenek, azt szívesen fogadod, de ne kínozzanak az elcsépelt, és semmit nem jelentő, – Hogy vagy? kérdéssel. Ha egyszer lesz mit mondanod, majd megteszed. Ezzel egy újabb távolságtartás történik, mert így magadról nem adsz ki információt. Nincs mit kiadni. Az állandó panaszkodás pedig megteszi a hatását, és már undorral fogják a leveleid fogadni. Ezt nem akarod elérni.
A család azt érzi, hogy bármilyen javaslattal él feléd, mindig a nullára kerültök vissza. Nem értik, hogy miért van ez, amikor ők színes ötletekkel jönnek. Igen ám, viszont az elméd a saját határvonalait nem fogja csak úgy átlépni. Tiltakozik, megmagyaráz mindent, s ez másoknak ellenszenves. Pedig nem direkt ellenkezel, hanem fojtónak éled meg a javaslatokat, olykor meg egyenesen ostobaságnak. Értékelendő a próbálkozásuk, azonban nagyon mellé tudnak lőni a felvetéseikkel. Ilyenkor megsértődnek, téged meg magadra hagynak, mert nem lehet veled mit kezdeni. Pedig de, lehetne. Megérteni, következetesnek lenni, nem csak akkor időt szánni rád, amikor végképp semmi nem előzi meg a veled való törődés sorrendjét. Ezek alapfeltételek, aminek senki nem akar megfelelni. Elkönyvelnek olyannak, akivel elég pár hetente néhány szót törődni, az is bőven sok, kimerítő.
