Bevallom, évek hosszú sora, évtizedek kellettek ahhoz, hogy én, mint a dolgokat örökösen túlbonyolító, érzelmeiben, dimenzióiban túláradó szentimentális, „nehéz eset” felemelően tudjam magam érezni az egyszerű emberek társaságában. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyem az ilyen emberek pompáját, seregnyi jó tulajdonságát, mindazt, ami bennem is megvan, és megállapítsam, hogy amiben tőlük eltérek az se jobb, se rosszabb, egyszerűen csak kiegészíti azt a tisztaságot, ami majdhogynem minden egyszerű ember karizmájának mélyén ott rejtőzik.
Iris Murdoch, brit írónő és filozófus, mondatja ki egyik szereplőjével A háló alatt c. regényében a következő állítást: „ …túl sok engedményt teszünk a közlés szükségletének. (…) Amint beszélek, mint most például, nem azt mondom pontosan, amire gondolok, hanem azt, ami hat rád, ami reagálásra bír. Még köztünk is így áll a dolog, hát még olyan esetben, amikor a félrevezetés komolyabb okai forognak fenn. Ám annyira megszoktuk ezt, hogy alig vesszük észre. Az egész nyelv a hamis állítások megtételének eszköze.”
A túlbonyolításainkból fakadó apró, még előttünk is sokszor észrevétlen kis hazugságaink a gondolatainktól, a szavak megformálásán át egészen a tetteinkig, s még egy pillantásunkon is tetten érhetőek. Minél egyszerűbb marad az ember, ez annál inkább elmarad belőle és környezetéből. Az érzelmek nyakatekertségéből eredő szerteágazó belső világból származó cselezéseinkért nem vagyunk hibáztathatók, ugyanúgy, ahogyan az egyszerű letisztultsága és őszintesége sem felmagasztalható. Mindenki adja, amit tud, hozzájárul ehhez a bolygóhoz, annak jelenéhez és jövőjéhez, ahogyan az lényege. Észrevenni azonban nem árt, még akár tisztelni is lehet, a tisztaságot, mely a legegyszerűbben található a legmakulátlanabb formában.
