Őszi napok köszöntöttek ránk, s az emberek a nyári ruháikat és emlékeiket dobozokba zárták. Látom a kinti mozgalmas világot, az emberek fel-alá rohangálnak. Nem értem az okát, de gondolom, dolguk van, pénzt hajtanak, adósságot halmoznak, vagy egyszerűen csak élvezik a szabad levegő adta életet. Igen! Ez sok embernek természetes napi rutin, de nem mindenkinek….

Ülök a szobámban, és szenvedek a sok évnyi kimondatlan érzéstől, a ki nem mutatott fájdalomtól. Ahhoz, hogy megértsd a történetem, kezdjük az elején.

Az életet megkapod, akár kéred, akár nem. Ha a szüleid úgy döntenek, hogy a vágy oltárán áldozva új életet szeretnének létrehozni, hát megteszik. Bizonyos hitek szerint, ezt te is akartad (?), hogy leszüless, pont oda, pont akkor, pont ebbe a testbe, azon feladatokkal, amik vagy örömet, vagy keserédes sorsot szánnak neked. Minden családban mások a szerepek, a neveltetés formája, és a te saját kis lelked befogadóképessége, elvárása, és határai. Kezdetben elfogadod, amit anya és apa mond, mert biztos igazuk van, jót akarnak neked. Ha ellenkezel, hisztizel velük egy bolt közepén a csokiért, nem lesznek elragadtatva a kapott csomagtól, amit te hoztál magaddal nekik szánva feladatként. Hamar bele kell rázódnod abba, hogy vannak szabályok, alkalmazkodni kell első körben a családhoz, beleértve egy/több nyafogós tesót is, akinek mindig az kéne, ami a tiéd. Persze jön a szent szöveg, hogy te vagy a nagyobb, legyél okosabb is. Ne már! Tovább bővül az idegenek kényszeres megismerése a bölcsiben, óvodában, és az igazi trauma az iskolai közeg. Ott vár igazán az elvárások tömkelege, amiből nincs kihátrálás, mert akkor buta maradsz. A tudatlanság nem jó, megbélyegeznek, osztályismétléssel is járhat, így örök lenyomata marad a lelkedben a megfelelésnek, vagy annak hiánya.

Ebben az időszakban még nem élesedik ki olyan erősen, hogy másként lógsz ki a sorból, mint a veled egykorúak többsége. Úgy értve, hogy túl nagy erőfeszítéseket okoz számodra minden nap a sok ember közé bemenni, és órákon át jelen lenni. Meghúzod magad csendben, és nem azért, mert bántanak (jó esetben), hanem azt érzed, hogy most bárhol máshol jobb volna, mint itt. Az órákon nem jelentkezel akkor sem, ha tudod a választ, mert félsz vállalni a szavaid. Hátha mégis hibázom, márpedig akkor megaláznak, kinevetnek – mondja más a megoldást. Órák közötti szünetekben magányosan tengődsz az udvar vasrácsos kapuin kibámulva, várva, hogy egy újabb nap érjen véget minél előbb. Ha felelni kell egy anyagból, annál már csak az a rosszabb, ha a táblához is kihívnak, hogy szembe kerülj a sok várakozó tekintettel. Szinte látod a szemekben, hogy örülnek, hogy nem rájuk került a sor, vidd el te a „balhét”. Te pedig remegő lábakkal nyelsz nagyokat, húzva az időt, hátha pont kicsengetnek és megúszod a kínzást. Viszont idő még van bőven. Igazítasz a ruhádon, köhintesz párat, hogy nehogy a hangszín minőségén múljon a nem tudás mértéke. A tenyered izzad, ahogy ökölbe szorítod a kézfejed, és a levegő fokozatosan fogy a tüdődből. A csend, és a tanár egyre szigorúbb tekintete fokozza a „fuss, vagy menekülj” érzést benned. – Nos? Még ma mondasz is valamit?! – kérdezi az érces hangú tanár, nem biztató kézmozdulatokkal legyintve. Te meg csupán arra gondolsz, hogy mondanám, ha tudnám, hogy miről is van szó. De még az is lehet, hogy egy hármas osztályzatot kierőszakolnék magamból, ha nem bámulna 30 ember meredten a képembe, azt remélve, hogy a tanár rajtam kiakad csak pont annyira, hogy őket már ne háborgassa. Így a szótlanságod nem lett meggyőző, ezért leültél egy karóval a naplóba. Persze fáj, mert lehet, hogy pár információ megmentette volna, hogy otthon ne kapj szidást a tudatlanságért, de ennyi ember előtt nem tudtál megnyílni. A tanár akkoriban, s talán még ma is tapasztalatlan abban, hogy hogyan ne alázza meg a gyereket a társai előtt. Ha diszlexia (olvasási nehézség) merül fel egyeseknél, akkor sem veszik számításba, hogy ne tegye gúny tárgyává a szerencsétlen tanulót a többiek előtt. Mit is várhatnánk olyankor, ha egy olyan belső szorongás áll a háttérben, amiről keveset tudnak a nevelők, a szülők, és az emberek sokasága? Ez egy olyan belső némaság, ami valójában ordítana, toporzékolna, a maga igazát bizonygatná, ha tehetné, de valami akadályozza ebben. Régebbi időkben nem volt ez másnak, mint hisztinek, butaságnak, furaságnak ítélt valami, amit majd kinő a gyerek, vagy nem.

Minden szülői értekezletről hazavárva a szülődet a poklok poklát élted át. Pedig tudtad, hogy nem voltál rossz, nem bántottál senkit, nem loptál, nem hazudtál, mégsem mondtak rólad jót. Hiszen a felszólításokra némasággal feleltél, elkülönültél a többiektől, nagyon szűk kör volt az, akikkel némileg szót értettél. Ezért a szorgalmad sosem lehetett példás. Üvöltő csend fojtogatta a lelked.  Anyukád pedig nem értette, hogy mi történik. Minden nap megcsináltad a házid, korrepetálásra is elküldtek, megadtak mindent, amit lehetett, vagy amit meg lehetett venni, kivéve a megértést. Nem tudtak a mélyére ásni a problémának. Az eszeddel nem volt gond, legalábbis a vizsgálatok szerint, de a testvéred sajátos véleménye erről nem releváns. Nem volt internet, így szűk volt a mezsgye, amiből valós információkhoz juthattak volna veled és a benned zajló folyamatokkal kapcsolatban. Így minden maradt a régiben. Ugyanúgy viselted a további megpróbáltatásokat valamennyi nap.

Később, mikor felnőttél, és a kezedben volt a lehetőség, hogy megismerd a lelked, a gátlásaid, a félelmeid, akkor kezdtél rájönni, hogy valami nincs rendben. A te bensőd másként reagál a változásokra, a kinti világra, az emberekre, mindenre. Hosszú időn át próbáltad ki a vallások menedék adta tanait, de nem működtek igazán. Érezted, hogy ebből is hiányzik valami, ami neked kell. A spirituális útvonal tízen évig tűnt úgy, hogy akár még megoldást is adhat, aztán a szomorúság ott bukkant fel, mikor a hézagok sűrűbbé váltak. Mindenre van magyarázat, de mégsem. Ha valami nem jól működik, akkor egyedül te vagy érte a felelős, és igen is magadra vagy utalva. Épp úgy nem segít senki, nem ad támaszt, mint mikor vért izzadtál a suli táblája előtt. Senki nem mutat valós irányt. Ha megy a munkád szépen, akkor azért van, mert jól teszel valamit, ha kudarcot élsz meg, akkor elcsesztél mindent, ezért ez a jussod. Nincs köztes útvonal. Kezdtél belefáradni. A valós segítséget nem is adta meg ez az irány sem. Az emberek társasága, sőt a kinti lét elmélete továbbra is felért egy halálos ítélettel.

A magány olyan erős velejárója az elszigetelt érzésnek, mintha sziámi ikrek lennének. Mereven követik egymást, s nem engedik, hogy te irányítsad a magad sorsát. Pedig olyan szinten szomjazol a szeretetre, a törődésre, a figyelemre, hogy a lelked eladnád egy jó szóért, egy ölelésért pedig bárkiét. Azonban ezek a gesztusok, amiket másoktól kapsz, felszínes, következetlen megnyilvánulások. Sokszor érezted azt, hogy csupán a megfelelésnek tesznek ezzel eleget, hogy azért mégis kérdezzük meg a szerencsétlentől, hogy hogyan is érzi magát. Ha válaszra méltattad őket, csend követte a részükről a fene nagy érdeklődést. Mit is mondhatnának? Mit várnál tőlük? Nekik kéne megoldani a gondodat? Nyilván nem teljesen, de a támogatás, az erő, ami akár tőlük is érkezhetne, az igenis nagy lendületet adhatna. Viszont mikor a saját családodat sem érdekli már az állandó letargiád, és a számonkérésedre a válaszuk:  meg van a fontossági sorrend! – Akkor tudod, hogy te nem csakhogy utolsó vagy a listán, de talán nem is szerepelsz már rajta. Ami biztosan nem fedi a valóságot, hiszen a családodról van szó, mégis pont elég ez, hogy te így éld meg a szavak súlyát. Ők is tehetetlenül állnak az ismeretlen állapotod előtt. A munkára fogva nem is próbálják megérteni, hogy te minden nap minden percében a kínok kínját éled meg, s harcolsz erőtlenül az életben maradásért. Így a barátoktól mit is várhatnál?! Nem köt össze közös vér, motiváció, felelősség. Ezért olyan egyszerű kijelentés a: legyünk barátok! Nem jár semmilyen nehézséggel, hiszen csak „barátok” vagytok. Mi történik, ha megsértenek? Megharagszol. 🙂  Nem, átgondolod első körben, hogy jogos volt-e, amit kaptál. Ha több nézőpont szerint sem látod át az értelmét, akkor sem akarsz dühöt érezni az illető felé, de távolság az lesz. Legtöbbször a menekülést választod a meg nem oldottnak tűnő érzelmi kríziseknél, miért van ez? Azért, mert nem egyszerű még szócsatát is vívni. Márpedig az embereket ismerve, nem annyiból áll egy tisztázás, hogy figyelj bunkó voltál velem. Igazad van, megértem, ne haragudj. Hanem, jön az önvédelem, az ellenkezés, a támadás, hogy te ezt megérdemelted, vagy te váltottad ki, és az energia fogy a semmibe. Míg, ha a távolodás mellett döntesz, akkor észrevétlenül elfogynak az összekötő szálak, majd egyszer arra eszméltek, hogy nem is beszéltek régóta. Ez a konfrontálódás teljes hiánya, ugye? Igen, az. Vállalod is, hogy ehhez már nem maradt erőd, hogy így kiállj magadért, mert az emberek nem fejlődnek eléggé ahhoz, hogy a hibáikat elismerjék.

Azért egy olyan barátra gondolsz, aki valamennyire lefedi a szó jelentését az életedben? Igen, mert érző lélek vagy, egyben naiv is. Ebből adódóan túl sokáig reméled valakiről, hogy ő az, akinek látod. Aztán vagy kiderül, hogy igazad volt, vagy nem. Most is van olyan, aki lelkileg közel áll hozzád, aki gyakorlati szinten nyitja rád az ajtót. Próbál időt szánni rád, pedig sok a dolga, sőt azt hiszi, hogy nem figyelsz fel rá, de észrevetted, hogy különböző indokokkal igyekszik elcsalni magával ide-oda, hogy kimozdítson. Ezek kedves dolgok, és hálás is vagy minden ilyen tettért. Ez már többet jelent, mint az írott szavak, meg az old meg magad. Utóbbi már megy a kukába a többi szeméttel együtt. Csak sosem lehet tudni, hogy kinél hol a határ, meddig akar segíteni, meddig lesz ennek jelentősége egymás életében.

Ismerkednél is, vágynál a társra, mint minden érző barátod. A társkereső nem meggyőző a számodra, mert volt benne részed, hogy mennyi hazug emberrel keveredhetsz beszélgetésbe pár perc alatt. Ha a lelked egészséges lenne, akkor ezen hamar túllépnél, majd jönne a következő jelölt. Itt azonban minden egyes hamis szó, egy reményteli érzést tör darabjaira. Ezért nem próbálkozol ezzel a lehetőséggel. Siránkozol, hogy fáj az egyedüllét, azonban az online világ kiszorításával, és a társadalomban való részvétel hiányosságával, falak közé szorítod a vágyaid. A többiek, akikkel még némi kapcsolatot tartasz fenn, érezhetően kezdenek betelni a siralmaiddal.

Az esték és nappalok összemosódnak. Gyűlölni kezded a napok kezdetét és végét, mert semmilyen változást, színességet nem hoznak számodra. Csupán egy ösztönös rendszer működik benned, ami azt sugallja, hogy tartsd életben magad, csak ennek az értelmét nem látod. A kilóid hol le, de leginkább felfelé ingadoznak, hiszen pótolnod kell a szeretet hiányát. Mivel? Jó sok evéssel, csokival, bármivel, ami kicsit is nyugtatja a zavart lelked. Ettől persze bűntudatot érzel minden jó falat után, hiszen tudatában vagy még, hogy mekkora munka leadni a felkúszó felesleget. Ugyanakkor meg is győződ magad közben, hogy ki látja? Nem teljesen mindegy, hogy hogyan nézel ki, ha senkinek sem kellesz? A négy fal, ami körbezár, nem fog megalázni, hogy duci vagy. Mégsem vagy boldog és elégedett a belső válaszaidtól. Nem érzed jól magad a bőrödben, a fogyókúra most mégsem megy. Ahhoz lelki egyensúly, meg akaraterő kellene, amiből neked most nincs készleten egyik sem.

Páran mondják vigaszként, hogy megértenek, de hogyan is érthetnék, ha nem élték át? Persze senkinek nem is kívánunk hasonlót. Nyugtatni próbálnak a mímelt együttérzéssel, ami pillanatnyilag jóleső érzés. Viszont utána ugyanúgy magadra maradsz. A szavak elszállnak, a nyomorult érzés megmarad. A tested egy nehéz húsdarabként kapcsolódik a lelkedhez, amit kínlódás magad után vonszolni. Letenni a terhet nincs bátorságod. Bár mondják, hogy sok életed van, de ez a mostani az, amiben jelen vagy, amiről tudomásod van, így eldobni nagy felelősség. Ezért kínlódsz tovább. Különben is az emberek olyan könnyen mondják a másik ember végzetes döntésére, hogy feladta…Honnét tudják, hogy mennyit küzdött előtte? Hogyan veszik a bátorságot megítélni egy embertársuk fájdalmát, vagy halálának körülményét? Ez talán akkor volna jogos, ha mellette lettek volna, de nem voltak. Mindig kívülről könnyű hangosnak lenni.

A düh szintén támogató barátja az érzésednek, ami felemészt. Egyik pillanatban igyekszel megérteni a környezeted reakcióját, máskor meg szíved szerint beolvasnál nekik, hogy mennyire csalódtál bennük. Megteszed, vagy sem, ez az aktuális lelkiállapotodon múlik. Sok értelme nem lesz az őszinteségnek. Miért nem? Vagy azért, mert egy erős egóval ellátott embernek olvasol be, aki nem fogja elismerni a hibáztatását, s még te maradsz alul. Ettől még rosszabbul érzed magad, hiszen nemcsak, hogy nem győztél, de még bele is döngöltek a földbe, hogy nehogy mástól várd a csodát. Ha pedig érzékeny és nyitott embernek tárod fel a mérgedet, akkor ő is szomorú lesz, bűntudatot keltesz benne, amitől a te érzéseid is hullámozni kezdenek. Ugyanis te nem akarsz senkit bántani, csak igazságot szeretnél magadnak, azonban a lelked alacsony rezgése miatt nem a jó elhatározást választod. Szintén kellemetlen érzés kerít hatalmába. Nem nyersz egyik útvonalon sem. Esetleg annyit érsz el, hogy kiadhattad az érzéseid, de megoldás nem lesz.

A szomorú lelked jó hallgatóság is lehet, talán ez az egyetlen előnye ennek. Hiszen már nem kívánsz egy idő után megnyílni, elmondani, hogy mi zajlik benned, mert nem érdekel senkit. Mások viszont titokkönyvként kezelhetnek, akire rá lehet bízni a dolgaikat, mert te úgyis elbírod. Csendben hallgatod, hogy mások panaszkodnak róla, hogy 3 hónapja nem ért hozzájuk a párjuk, míg a gondolataidban az játszódik le: – Ó, te szegény, 3 hónapja?! Tényleg? Cseréljünk már sorsot egy kicsit..  – Próbálod a szarkasztikus érzéseid elnyomni, hogy legalább egy ember még maradjon az életedbe. Viszont nagyon nehéz, hogy ne vágd a képébe, hogy hozzád tizenéve nem ért senki, és bár az elméd kezd is megborulni, mégis küzdesz.

Csak azt érezted, hogy ez így, ahogy most van, nem jó. Több és más kell, de nem tudtad meglépni. Hiányzott az elmélet gyakorlati leképződése. Márpedig hiába tudod, hogy mit kéne tenned, ha legátol a lépésben. Jó ideig magad próbáltad kezelni a helyzet súlyosságát, ám ez rendre kudarcot vallott. Jóllehet az emberi lélek sokszínűségét autodidakta módon kitanultad, de önmagadnál kudarcot vallottál. Az ismerősök, valamint a család is értetlenül és tanácstalanul állt a megoldás tekintetében. Gondoltad online formában keresel szakembert. Tudni kell, hogy az elérhető pszichiáterek mennyisége csekély az országban. Meg is küzdöttél érte, mire egy csevegő program segítségével végre valaki fogadta a gondjaid. A pszichológusi tudást már kevésnek érezted, ezért kellett erősebb szint. A probléma az, hogy több hónap telik el két beszélgetés között a szakértővel, mert olyan sok a hozzád hasonló, küzdő egyén. Ezért orvosságok halmazát írták fel neked. Antidepresszánsok, nyugtatók, altatók, mindent megpróbált a szakember. Ezeket az agyad nem akarta befogadni, ellenállt olyan szinten, hogy kórház lett a vége. Nehézlégzés, vizesedés, rossz közérzet, szédülés, illetve olyan tünetek, amiről senki nem beszél szívesen. A lelked pedig továbbra is csak csendben adta a vészjósló jeleket. Jó pár gyógyszer kísérlet után feladtad ezek szedését, és a doktornőtől is érzékeny búcsút vettél, még mielőtt akaratlanul is az életedre törne az orvostudomány. Elment mindentől a kedved, fel akartad adni a munkád, elkezdted ellökni a barátaid magadtól. A zene, és a filmek töltötték ki a napjaid, az éjszakák pedig álmatlanná váltak. Okos gondolatok érkeztek másoktól, hogy keress másik „szakit”, aki személyesen segíthet. Olyan könnyű mondani, hiszen nem ők élték át a korábbi kudarcot. Továbbá minden egyes opció arra kényszerít, hogy újabb és újabb idegennek add ki a legféltettebb titkaid. Ez nagyon nehéz. Izzadságos munka mire egy személyben megbízol, akár szakember, akár nem. Így az újbóli kísérletezések mindig felérnek egy kisebb halállal. Két hónap után mégis rá vetted magad, hogy fussunk neki újra, talán utoljára. Egy férfi pszichiáter, aki elsőre nagyon kedves, okosnak tűnik, sok mindent elmesélt arról, hogy mi is a bajod: depresszió. Középszintű depresszió. Ez a szó nem volt ismeretlen, hiszen az előző doktornő is első beszélgetésnél közölte a tényeket. Viszont, ha már két szakember erősíti meg a rémesnek hangzó diagnózist, attól minden idegszálad viszketni és égetni kezd. Most hogyan tovább?!