A csütörtöki napot –  úgy rémlik –, hármasban Hajdúszoboszlón töltöttük. Nem igen emlékszem az egészre, csupán egy hatalmas szálloda épületkomplexumának halvány képe dereng fel előttem. Ám a pénteki nap minden részletében a mai napig él az emlékezetemben!

Mivel aznap M-nek nem voltak kötelező előadásai, már kora délelőtt elmentünk a városközi buszállomásra, megérdeklődni, mikor van buszjárat Szeged, illetve Jugoszlávia irányába.

Az információ tolóablakánál azzal a lesújtó hírrel fogadtak, hogy az egyre inkább nagyobb méreteket öltő ragadós száj- és körömfájás járványra való tekintettel Magyarország déli határa le van zárva az utasforgalom előtt. Így tehát Jugoszláviába semmiképpen sem juthatok át!

Nem hagy(hat)tam ennyiben a dolgot! Felmentünk hát a buszállomás igazgatóságának emeleti irodájába, ám ott is megerősítették a hírt.

M-nek akkor támadt egy mentőötlete! Mivel igen jól ismeri, a rendőrség kötelékébe tartozó, külföldi állampolgárokkal –  helyesebben: azok ügyeivel – megbízott elvtársat, menjünk el hozzá, hátha ő pontosabb eligazítást, esetleg megoldást (is) felkínálhat problémámat illetően. Nosza, akkor irány a rendőrség!

A debreceni Hajdu-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság épületében –  amely körülbelül akkora lehetett, mint a zentai városháza –, annak a rendje és módja szerint le is jelentkeztünk az ügyeletes törzsőrmesternél, előadván kérelmünket, miszerint a külföldi állampolgárok ügyeivel megbízott őrnagy elvtárssal szeretnénk beszélni igen fontos ügyben. Azt a feleletet kaptuk, hogy az őrnagy elvtárs jelenleg nem tartózkodik az épületben, menjünk fel a második emeletre, és ott a nem tudom már hányas számú ajtó előtt várjuk meg, míg megérkezik.

Amikor végre valahára ráakadtunk a nevezett folyosóra – megjegyzem: bolyongásunk alatt egy árva lélekkel sem találkoztunk –, annak láttán egy különös meglepetés ért. Ugyanis a rendőr-főkapitányság épületének átjárói, egy az egyben, a zentai városháza folyosóinak szakasztott másai voltak. Még az egyenlő távolságra a fal mellé helyezett masszív fapadok is ugyanolyannak tűntek, mint odahaza. Ennek a magyarázatát jóval később fejtettem meg: mindkét épület az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült, és nagyobb átalakításokat azóta sem végeztek rajtuk.

Nos, leültünk a megnevezett ajtóval szemben, én borús gondolataimba merülten –  hétfőn már meg kellett jelennem a munkahelyemen: az újvidéki Forum könyv- és lapkiadó vállalat nyomdájában –, ám szótlanul, fegyelmezetten. Körülöttünk halálos csend uralkodott, csupán időnként jelent meg egy őrmester, az arcára írt megkérdőjelezhetetlen hatalmának a tudatában, végigdefilírozva a hosszú, néptelen átjárón, és a markában szorongatott, hatalmas fémkarikára fűzött, súlyos kulcscsomóval, egy-egy pad karfájához érve, egyenlő időközönként, szinte ütemesen, akkorát csapott arra, hogy beleremegtek az ablakok üvegtáblái.

Ebben a miliőben telt el vagy egy óra hossza, amikor hirtelen kicsapódott az egyik szemközti irodaajtó, és – pontosan úgy, amint azt már a krimifilmekben számtalanszor láthattuk – onnan egy feltűrt ujjú ingre vetkezett, oldott nyakkendőjű nyomozóforma figura így kiáltott ránk:

– Maguk ketten; jöjjenek csak be!

Azzal már el is tűnt az iroda sötétjében, mi pedig a nyitott ajtón át követtük. Mire beértünk, addigra már az ajtótól balra eső íróasztalhoz telepedett, jómagam pedig elébe állván lestem, vajon milyen tájékoztatást fog adni a határhelyzettel kapcsolatban, ugyanis határozottan meg voltam róla győződve, miszerint emiatt hívott be bennünket.

– Ez az egyén –  csak akkor vettem észre a vastag drapériákkal elfüggönyözött ablakú, csupán imitt-amott asztali lámpákkal megvilágított, tágas helyiség ellentétes sarkában ülő, megbilincselt embert, aki felé a nyomozó a fejével bökött –  megtagadta tanúvallomása aláírását, önöknek pedig ezt az előállt tényállást kell aláírásukkal tanúsítaniuk.

Elismerem: egy pillanatra számomra is gondot okozott, hogy tulajdonképpen mit is óhajt tőlünk a tag, ám a következő percben –  összeszedve gondolataimat –, már kaptam is elő, az állandóan a belső zsebemben hordott, az ottani hatósági szervek előtt varázspálcaként ható útlevelemet.

– Uram, a magam részéről szívesen aláírnám a jegyzőkönyvet, de nem tudom, hogy erre külföldi állampolgárként jogom van-e?

Most a manuson volt a sor, hogy kutakodjék a fejében nagy összevisszaságban előtóduló törvénycikkek és előírások között, majd végül így válaszolt:

–  Természetesen ebben az esetben ön nem írhatja alá! . . . De önnel mi a helyzet? –  kukucskált nyújtott nyakkal a mögöttem álló M felé.

– Magam is külföldi állampolgár vagyok, ám itt járok egyetemre Debrecenben . . .

–  Nos, akkor nyugodtan aláírhat! –  így a hapsi.

Most találtam elérkezettnek az időt, hogy előhozakodjak kérdésemmel/kérésemmel:

–  Uram, én valójában azért vagyok itt a rendőrségen, hogy megtudakoljam: a ragadós száj- és körömfájás járvány miatt átjárható-e a magyar-jugoszláv határ? Tudna-e nekem ebben segíteni?

Most ismét rajta volt a sor, hogy csodálkozzék! Ám, önkéntelenül is, a telefon után nyúlt . . .

–  Csak a teherszállítás szünetel a határon, a személyforgalom zavartalan!

*

Hazafelé menet vettünk egy rekesz Kinizsi Világost. Aznap estére –  egy búcsúbuli erejéig –  vendégségbe vártam M lakására a disc jockeyt és néhány csajt a diszkóból.

A disc jockey egy szovjet katonai derékszíjjal ajándékozott meg, emlékül.

– Az oroszok, amit csak tudnak, ellopnak egymás felszereléséből, hogy azt eladva némi pénzhez jussanak –  mondta.

(Folytatjuk)

(Részlet a Ragadós száj- és körömfájás című fejezetből, amely része a még készülő Vendégségben a legvidámabb barakkban munkacímet viselő memoár kötetemből.)