Szerdán (Éppen november 29-én, a Köztársaság napján!), M-mel a Hortobágyra látogattunk.
Ő akkor már néhány éve gépkocsi tulajdonos volt, ami – nagyon is fiatal korára való tekintettel – akkor nálunk is nagy szó volt, nemhogy ott! Tehát az ő kocsijával siklottunk a 33-as úton a Kilenclyukú híd irányába.
Maga a Hortobágy puszta látványa csalódást okozott a számomra. Bizonyára azért, mert nagy volt körülötte az idillikus beállítottságú csinnadratta: értendő ez egyaránt a játék- és dokumentumfilmekre, szépirodalmi művekre, akkori tévéműsorokra egyaránt. Nekem viszont a kocsi ablakán át úgy tűnt, hogy semmiben sem különbözik – rövid fűvel borított szikesek, nádasok sávjai – a mi Bánsági tájunktól.
Amikor pedig beértünk a puszta központjába a Kilenclyukú hídhoz, akkor meg azon ámuldoztam, hogy e híd a mi (szintén a Bánságban lévő) Aranka folyónkat átívelő (Mi más is lenne a neve?) Kilenclyukú hidunk szakasztott mása. Erre (némiképpen) az ad magyarázatot, hogy mindkét híd nagyjából egyazon időszakban épült, és ugyanazt a célt is szolgálta: a valamikori sóutat követő postajárat forgalmának zavartalan biztosítását a nagy áradások idején.
Persze sehol nem találtunk egy árva lelket sem. Egy félreeső zugban végre aztán ráakadtunk az idegenvezetőre, aki kinyitotta nekünk a pásztormúzeumot. A kiállítás anyagának – mint ahogyan az ilyen helyeken lenni szokott: néhány kampósbot, karikás ostor, tizenkét szeles suba – megtekintése igazán nem sok időt vett igénybe. Az emléktárgyakat árusító boltocskában azért vettem egy szép kis csikóbőrös kulacsocskát (Csokonai Vitéz Mihály után szabadon.), az eredeti kicsinyített mását. Igazán egy mestermunka volt!
Korán alkonyodott. Betértünk hát a híd tövében már háromszáz éve meghúzódó Hortobágyi Nagycsárda éttermébe. Előtte azonban még kiböngésztem a bejárat melletti falra erősített bronztábla feliratát, amely tanúsága szerint, rövid élete folyamán, még Petőfinek is volt rá alkalma itt néhány órácskát eltöltenie!
A tágas teremben mi voltunk az egyedüli vendégek. A hangászok (Az akkori/ottani hivatalos megnevezéssel élve: népi zenekar.) már játszottak. Csak úgy, saját szórakoztatásukra, ugyanis – a szomorú időjárás tette-e, vagy a másnapossággal járó lelki levertség – nekünk semmi kedvünk sem volt a mulatáshoz.
A felszolgáló ajánlatára – lehetséges, hogy mást nem is igen tudott volna ajánlani –, túrós csuszát vacsoráztunk. Ezen, mármint a fogáson, kissé meglepődtem, mivel otthon, étteremben nem találkoztam túrós tésztával, ahogyan mi neveznénk. Ettől függetlenül igen ízlett a pörccel dúsan elegyített és tejfellel nyakon öntött tésztakülönlegesség.

(Folytatjuk)

(Részlet a Ragadós száj- és körömfájás című fejezetből, amely a még készülő, Vendégségben a legvidámabb barakkban munkacímet viselő memoár-regényem része lesz.)