Mai mese (Ha nincs ellenetekre)

– Helló! Leülhetek? – kérdezi az enyhén szólva is szőrös alak.

Észre sem vettem, hogy a hátam mögé került. Nem ismerem, de mi bajom lehet fényes nappal a vízparton? Mindig felbukkan egy kutyáját sétáltató, vagy kerékpározó ember, nem vagyunk teljesen egyedül.

– Persze – húzódok kicsit félre a lapos kövön. Azért cseppet lejjebb rángatom a térdemen a szoknyám.

Lehuppant és hátsóját kicsit maga alá húzva ő is bámulni kezdte a vizet.

– Félix vagyok és neked mi a keresztneved? – pillant rám félszemmel.

– Judit vagyok. Csak így, egyedül?

– Igen, a párom otthon maradt a gyerekekkel, nagyon meleg van, ilyenkor behúzódnak a hűvös házba. Én pedig kihasználom ezt a kis időt. Hatan vannak, elég nagy a zsivaj mostanság.

– Hűha! Nagy a család. Régóta házasok? – érdeklődök és nem is bántam már, hogy ideült.

– Igen, ez már a második házasságom. Fiatalon megözvegyültem. A házat még az első feleségemmel vettük birtokba, kicsi, csupán egy szoba. Nem lehetett közös gyerekünk, gondoltuk bőven elég kettőnknek. Aztán így hozta a sors. Hosszú idő után új párom lett és fontosabb lett számunkra a gyermekáldás, mint az, mekkora a házunk.

Nem voltam én mindig ilyen családcentrikus. Az igazat megvallva rossz férj is voltam. Máig bánom és nem is gondoltam, hogy sosem lesz lehetőségem helyrehozni a dolgokat.

Elhallgatott, bámulta a hullámokat. Én is csendben maradtam, vártam, hogy folytassa.

– Az első feleségemnek kivették a méhét. Ezt követően depressziós lett. Nem sokat tudtam segíteni, engem is frusztrált a visszahúzódása, már nem nagyon foglalkozott velem. Nem hagytam el, de időről időre új kalandok után néztem. Rengeteg barátnőm volt, a számukat sem tudom. El-eltűntem otthonról, volt, hogy napokra, azt sem tudta merre járok. Amikor előkerültem sosem szólt, nem szidott, nem acsarkodott rám, minden ment tovább úgy, ahogyan előtte. Mindkettőnknek sok dolga volt, már úgy éltünk, mintha munkatársak lennénk.

– Mi történt?– kérdezem óvatosan, nem tudva megbántom-e a kíváncsiságommal.

– Egyre szomorúbb lett és fáradtabb. Láttam én is, a szeme nem volt már olyan csillogó, a haja is elvesztette a régi fényét, lassúbb lett a járása és az étvágya sem volt már a régi. Sokat feküdt napközben is. Egyszer csak ránéztem és úgy láttam, szinte a felére fogyott. Aztán egy reggelen nem ébredt fel, hiába lökdöstem, keltegettem. Így történt.

– A mostani feleségével hol ismerkedett meg?

– Ő egy hirdetés útján került ide hozzám, a mai világban ez a legkönnyebb módja a párkeresésnek és…nos…a környékről nem is nagyon választottam volna, tudja, ismernek, mint a rosszpénzt és nem is volt igazán hozzámvaló senki. Jól megvagyunk, nevelgetjük a skacokat, akik egyre mókásabbak, ahogy növekednek, sokat kell velük még törődni, játszani. Én is kezdek lassan lehiggadni, noha van bőven kísértés és hát ugye, nem vagyok én fából, nem veszett ki még belőlem a férfi, mostanában inkább a családnak szentelem az időm. Szeretek velük lenni.

Két-három rövid füttyszó szakította félbe a beszélgetésünk. Felnéztem, de nem láttam semmit, a bokrok eltakarták a fölöttünk lévő kerékpárutat.

Lassan nyújtózva felállt, lement a vízhez, kicsit sétált a szélében, majd… megrázva gyönyörű aranyszínű bundáját kettőt vidáman felém vakkantott és felrohant a sétányra.

Így esett, hogy kutyajó mesét hallgattam a Duna partján egy arrafelé kószáló – vizslától.

(Szikriszt Antalné Mrázik Judit)

Beküldve: 2019. január 10.