2021.08.06. napján életének 57. életévében elhunyt Szikrisztné Mrázik Judit Nememind1 tag. Érző és intelligens részvétele és támogatása Nememind1-ben rengeteget jelentett. Szerencsére, le tudtam ezt még Neki írni, ha a betegsége miatt soha nem is tudott eljönni a Nememind1 találkozókra. Bár többször szeretett volna. Nagyon sajnálom, hogy csak hetekkel később értesültem arról, hogy hosszú betegség után, végül elengedte ezt a földet. Mint megtudtam, a temetése egy napra esett az idei Nememind1 találkozóval. <3
Nememind1 csoportjába küldött írásaiból átjött, hogy egy Angyala volt Ő a földnek. És hiszem, hogy most oda került, ahová való. A többi Angyalka közé!
Judit, legyen Neked könnyű a föld, amíg élek, nem felejtelek!
Judit írásainak Nememind1 weboldalára való átörökítésével és újbóli közreadásával Őrá emlékezem. Azokkal az írásaival, melyekben nincs titok és publikálhatók.
Első írását Nememind1 csoportjába 2018. december 16-án küldte, az alábbi sorokkal: „Kedves mindenki! Olvasgattam a szabályzatról írtakat és felbátorodtam. Közeledik a karácsony és szeretem. Még akkor is szeretem, ha az utolsó napján nálam már nem világít a fényfüzér, csupán egyetlen kis mécses pislákol, anyámnak mutatva a világosságot, tudatva, hogy nincs felejtve. 1973 december 26-án hagyott itt minket, halála erőszakos volt és máig feldolgozhatatlan számomra. Szomorú a kis szösszenetem, de szerettem volna, ha csak sok-sok év múlva, amikor az én fejem is már csak ősz szálak borítják, így köszönhetett volna el tőlem és szerettem volna ha az életünkben valóban megadatik egy hasonlóan csendes kis ház, valahol ott a nagy kékség mellett.
Igyekeztem kicsit magamból is adni nektek, remélem sikerül.”
Szikrisztné Mrázik Judit: Búcsú
Fogadjátok szeretettel, itt:
Búcsú
Feküdt a parton a kényelmes napágyban.. Még lehunyt pillái alatt is átszűrődött a napfény, érezte az arcán a sugarak melegét. Haját enyhe szellő fújta és orra megtelt a friss, sós párával. Fülébe bekúszott unokái és lányai kacagása, a tenger hullámainak hangja. Végre boldog volt. Eljutott idáig. Az út hosszú volt és végtelenül fájdalmas. De mindvégig tudta, hogy meg fogja valósítani az álmait.
Itt van. A parti ösvény végében álló kisház, csak így hívták maguk közt, az övé. Egyszerű, fehér, az eresz és a teraszon körbefutó korlát, az ablakok kékre vannak festve. Nem túl nagy, de nekik épp elég. A teraszon puha párnás napágyak, kicsi asztal, hintaágy, az ebéd utáni sziesztához. A földszinten egy nappali, ebédlőasztallal, tálalószekrénnyel, kényelmes kanapéval. Abból nyílik a konyha, egyszerű bútorzattal, nélkülözve a modern gépeket. Egy tágas fürdő és egy kicsi kamra,ami helyet ad a strandolás kellékeinek. Az emeletre fehérre festett falépcső vezet. Négy kisebb hálószoba nyílik a folyosóról, a végében fürdőszobával. A berendezés is egyszerű, széles ágyak, fehér ágyneművel, komód, háromajtós ruhásszekrény. Hatalmas ablakok, fehér, légies függönyökkel. Mindig nyitva vannak, remek kilátást nyújtanak a tengerre.
Az udvart nem kerítették körbe. Középen egy lombos fa, a növények, virágok nincsenek ágyásokba rendezve, nyílnak, ahol akarnak. Egy apró fészer áll kicsit távolabb a háztól, benne kerékpárok, melyekkel a közeli faluba járnak beszerezni heti egyszer az élelmet. Annyi elég is az emberekből. Olyankor benéznek a postára, a könyvtárba, ha kell a gyógyszertárba. Váltanak néhány kedves szót a falubeliekkel, beülnek egy kávéra a helyi kis cukrászdába. Aztán sietnek vissza.
A gyerekek jól érzik magukat. Nincs szükségük játszótérre, minden, ami egy gyereknek játék, ott van a ház körül, a parton. A nagy szikla a pici barlanggal, a víz, a homok, a fa az udvaron, hinta gyanánt egy kötél felcsomózva. Nem hiányzik a zajos külvilág.
A kicsik valószínű messzebb futhattak, mert a hangok elhalkultak, már csak a víz, a hullámok csobbanását hallotta.
Ő már itt marad, mindent elrendezett, lezárta a dolgait. Boldog volt, amikor a gyerekei, unokái meglátogatták. Megtalálta a maga békéjét.
Sóhajtott egyet és elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy lányai szólongatják és megérezte tenyerük melegét a kézfején, arcán. Egyikük hátrasimította a haját és egy puszit nyomott a homlokára. Nem nyitotta ki a szemét, tovább akarta élvezni a simogató napsugarakat, melyeket szemhéja pirosra festett, érezni akarta még egy kicsit a tenger illatát, amit a szél vitt felé.
– Engedjük pihenni– mondta valamelyikük, de már csak távolról hallotta a szívének kedves hangot.
Átadta magát a csendes pihenésnek, a nyugalomnak, tudva, hogy akiket szeret itt vannak mellette.
Csend lett. Arca kisimult, ajka még halványan őrizte mosolyát.
A gyerekek felálltak az ágya mellől és a nővér, mielőtt betakarta volna, összefűzte vékony ujjait a mellkasán.
