Délelőtt, mint ahogyan debreceni tartózkodásom alatt általában –  amíg M az előadásokat hallgatta az egyetemen – , aludtam. Délután –  ottlétem másnapján – , pedig hármasban (mivel Á is csatlakozott hozzánk), városnéző sétára mentünk.
Az első belvárosi jelenet, ami mind a mai napig kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött, a szovjetuniós rendszámtáblájú személyautó motorháztetőjét zokogva átölelő, szemlátomást holtrészeg (habár a Szovjet Hadsereg rangjelzései között nem igazán tudtam eligazodni), eléggé magas rendfokozatúnak tűnő ruszkij ofitszer látványa volt. A szerencsétlen ki tudja mióta nem láthatta szülőföldjét, hogy még egy hazai kocsi látványa is ilyen óriási érzelmi kitörést vált(hat)ott ki belőle. Továbbmenve rendőri intézkedésnek lehettünk tanúi: egy részeget szállítottak el éppen mentőkocsival.

–  A kijózanító állomásra viszik! – magyarázta Á. –  Ha majd onnan kiengedik, bizony jó nagy büntetés fog kapni! Arról nem is szólva, miszerint a detoxikálás költségeit is neki kell állnia!

Eszem ágában sem volt az alkoholizmus átkos voltát megkérdőjelezni, ám kétségeimnek adtam hangot, miszerint az ilyen kényszerbeszállítás az emberi szabadság sárba tiprásával egyenlő. Az emberi jogok védelmére, a demokráciára, és mit én tudom mire nem hivatkoztam, ám Á, habár mint orvostanhallgató, tisztában kellett, hogy legyen ezen eljárás nagyon is drasztikus voltával, egy tapodtat sem engedett meggyőződéséből, hogy ez így helyes. Sőt utóbb még M is az ő véleményét támogatta. Vagy tizenkét évvel később az észak németországi Neumünsterben aztán tanúja lehettem az ilyen intézkedés ellenpéldájának, amikor is a pincérnő telefonhívására megérkező taxisofőr kitámogatta a magatehetetlen vendéget, és hazaszállította.

Az újonnan megnyílt Óbester borozóban ebédeltünk. A régi korok hangulatát idéző/utánzó tágas vendéglátóipari egység masszív asztalaira nagy, üvegből készült, borlopók voltak állítva, csappal az aljukon, amelyet megnyitva, a vendég kedve szerint kortyolgathatott a zamatos kadarkából. Úgy emlékszem: debreceni pecsenyét (sült sertéspofa, debreceni páros kolbásszal és párolt burgonyával) rendeltem.

Mivel itt sikerült elmulattuk az időt egészen estig, már állhattunk is tovább: a diszkóba.

Mivel a disk jockey M– nek jó haverja volt, így a táskám mélyéről elővarázsolt néhány, külföldi licenc alapján kiadott jugoszláv LP, és még több –  az akkori sikerlistákon épp szereplő –  kislemez részemről való árusításának semmi akadálya nem lévén, a diszkó közönsége percek alatt szétkapkodta azokat, bármekkora árat kértem is értük. Az így befolyó összeg aztán bőven fedezte az ott tartózkodásom további költségeit.

(Folytatjuk)

(Részlet a Ragadós száj–  és körömfájás című fejezetből, amely a készülő Vendégségben a legvidámabb barakkban munkacímet viselő memoár– regényem része.)