Lehangoló késő őszi – inkább már télies – este volt, amikor lelépve a busz lépcsőjéről belecsöppentem a párt vasmarka által szorongatott, és a tízmillió házmester árgus tekintetével kémlelt népköztársaságnak csúfolt ország valóságának kellős közepébe. Mert Debrecenben azért keményebb világ volt, mint a jugóktól nyüzsgő kirakatvárosban: Szegeden, vagy akár a nyugati turisták által is látogatott Budapesten.
A szemem elé ereszkedő lila ködfüggönytől, azonban én akkor ebből vajmi keveset tapasztal(hat)tam. Esetleg annyit, hogy egy, széles sugárutakkal keresztbe-hosszába átszelt, hatalmas parkokkal és terekkel teli, végelátatlan nagyságú városban vagyok.
M-hez egy cetlire írt cím alapján kellett eljutnom. Szerencsémre a futballista barátom felajánlotta segítségét, állítva, hogy pontosan tudja, hogy hol van a keresett utca.
Úgy maradt meg az emlékezetemben, miszerint a helyközi autóbusz-állomásnál a Nagyerdő felé tartó villamosra szálltunk fel, ám könnyen meglehet, hogy valamilyen más tömegközlekedési eszközt vettünk igénybe. Az azonban biztos, hogy valahol a keresett utca közelében leszálltunk, és gyalog folytattuk utunkat.
Egyszerre erős neonfény vakított el bennünket, és andalító dallamfoszlányok ütötték meg a fülünket. Egy zenés eszpresszó előtt álltunk éppen.
Mivel a labdarúgóra is hatni kezdhetett a buszban elfogyasztott, eléggé tetemes mennyiségű sör, őt sem igen kellett biztatnom arra, hogy betérjünk a nívós szórakozóhelyre. Hamarjában kerítettünk is egy szabad asztalt az összesimuló párok tömegében. Magamnak Vat 69 skót whiskyt, neki viszont csupán egy pálinkát rendeltem. Eléggé méltatlankodott is emiatt, ám hajthatatlan maradtam. Később ugyan megbántam nagyképűségemet – azzal az egy whiskyvel nem lettem volna gazdagabb –, ám akkor, alkoholtól gőzös/gőgös fejjel, úgy gondoltam: ő ennyivel is bőven beérheti.
A zenés presszóban azonban nem sokáig időztünk, indultunk tovább, M lakhelyének felkutatására. A gyatrán kivilágított utcán a focista végkép elveszítette a tájékozódó képességét: fogalma sem volt róla, hogy hol járhatunk!
Ezért éppen kapóra jött a járdán velünk szemben közeledő fiatal pár, amelynek férfi tagja fejét hatalmas orosz kucsma fedte.
– Szabad kérdeznem: merre van a . . . – a meglepetéstől nem tudtam a mondatomat befejezni, ugyanis a kucsmás atyafiban M-et ismertem fel.
*
Mit mondjak: nagy volt az öröm! Hamarjában elbúcsúztam a derék futballistától, Á-t – M csaját – hazapasszoltuk kollégiumába, mi pedig a közelben lévő Debreceni Egyetem Főépülete előtti park egyik padjára telepedve ünnepeltük meg újratalálkozásunkat a táskámból előkotort üveg Skanderbeu albán konyak hathatós segítségével.
(Folytatjuk)
(Részlet a Ragadós száj- és körömfájás című fejezetből, amely a készülő Vendégségben a legvidámabb barakkban munkacímet viselő memoár kötetem része.)
