Amikor – még jóval az indulás előtt – megtaláltam a peronon veszteglő buszom, azt már az utasok tömege vette körül, az egyenruhás jegykezelővel a közepén. Valahogyan odafurakodtam hozzá, és – szintén otthoni beidegződésemnek engedelmeskedve – felmutatva menetjegyemet megkértem rá, hogy helyezze el útitáskámat a csomagtérben.
Igencsak meglepő választ kaptam:
– A csomagoknak fenn a buszon, a poggyásztartóban a helyük, a jegyet pedig nálam szokás kiváltani!
Csak akkor vettem észre, hogy az Ikarus faros autóbusznak alul valóban nincs csomagtárolója, mint ahogyan azt nálunk otthon megszoktam, hanem az utastérben, az ülések feletti csomagtartó háló szolgálta ezt a célt.
Már akkor halványan kapisgálni kezdtem, hogy a busz teljhatalmú ura valójában, az amúgy igen szerény kinézetű, jegyvizsgáló lehet.
A rengeteg utas miatt nekem is csupán állóhely jutott az ülések közötti átjáró derekán. Úgy össze voltunk préselve, hogy még megmozdulni is nehezen tudtam! Közben már átkeltünk a Tiszán, és Hódmezővásárhely felé robogtunk. Ekkor egy – nálunk, otthon nem tapasztalt – különlegességet fedeztem fel: az Ikarus 55-ös farában egész kis raktár volt berendezve üdítőkből – és ami a lényeg!–, meg tekintélyes számú sörös rekeszekből.
Amikor a kalauz nemsokára odafurakodott a közelembe, kértem tőle egy sört, ő viszont – hálámból – fogyaszthatott a számlámra bármit, amit óhajtott. A visszajárót természetesen megtarthatta. Így busás borravaló ütötte a markát, hiszen akkoriban (Magyarországon) kizáróan nagy címletű bankjegyekkel fizettem.
Így – nem kell hangsúlyozni –, igen vidám hangulatban – például a jegykezelővel még madarat (is) lehetett volna fogatni – pöfögtünk be Békéscsabára, ahol félórás pihenő várt ránk.
Épp egy presszó előtt parkoltunk. Már nyomultam is befelé, hiszen űzött az alkohol ördöge valami ütősebb égetett szesz után. Emlékszem: a helyiség tekintélyes részét egy üvegezett pult foglalta el, mögötte csinos, és nagyon kedves felszolgálónővel, akitől mindjárt kértem is egy cseresznye pálinkát. (Az akkori Magyarországon az alsóbb osztályú vendéglátóhelyeken mindenhol kommersz pálinkát, azaz gyümölcspálinka-utánzatot, általában cseresznyepálinka-ízűt mértek.)
A buszkalauz közvetlen mögöttem nyomakodott.
– Ön mit kér? – fordultam hozzá.
– Egy csokit! – repeste.
– Egy csoki likőrt, az úrnak! – rendelkeztem, oly természetességgel, mintha italon kívül más nem is létezne a világon.
– Nem likőrt, hanem azt a csokit! – mutatott az üveg alatt lapuló tábla Tibi csokoládéra. – A kisfiamnak szeretném.
– Tehát, akkor a csokoládét is kérem – mondtam, a rám tóduló gyengédséggel teli érzéshullámoktól talán egy kicsit kijózanodva.
Természetesen addigra a jegykezelő már kényelmes ülőhelyről is gondoskodott a számomra, és mivel buszunk – úgymond – a 47-es út mentén lévő mindegyik szárkúpnál megállt, igen sűrűn váltották egymást a mellettem ülők, akiknek kivétel nélkül rendeltem italt, persze jómagam is elfogyasztva velük egy-egy sört. Az út vége felé úgy adódott, hogy egy fiatalember egészen Debrecenig mellettem ült. Mint mondta: a debreceni DVSC labdarúgója volt. Talán ezért, nem volt annyira tartózkodó velem szemben, mint a többi utas; nyíltan beszélt a rendszer negatívumairól (is). Amikor már Debrecen alatt jártunk, felhívta figyelmemet a már sötét látóhatár alján világító szovjet katonai repülőtérre, amely mellett jó ideig robogtunk, hiszen – mint azt utólag megtudtam – 2500 méteres, beton futópályával rendelkezett, és főleg Jak-28-as és Szu-24-es szuperszonikus vadászbombázók állomásoztak itt.
(Folytatjuk)
(Részlet a Ragadós száj- és körömfájás című fejezetből, amely a készülő Vendégségben a legvidámabb barakkban munkacímet viselő memoárkötetem része.)
