Nagyon sok kihíváson, nehézségen és megtanulnivalón át, tele fájdalmakkal, de szerencsére szeretettel és gyönyörrel is, vezetett megannyi korszak oda, ahol most vagyok. Nagyon sok minden vezetett odáig, hogy felépítsem és tartósan őrizzem életem kiegyensúlyozott korszakát, amikor már nem én szorulok segítségre és megengedhetem magamnak azt, hogy több módon is segítsem embertársaimat. Azokat, akiknek ugyan a legtöbbször mások a tragédiáik, és másban szenvednek hiányt, mivel tragédiából és hiányból nekem is többször kijutott, tudom, hogy min mennek keresztül.

Én úgy vagyok hálás a sorsnak, hogy lehetőséget és erőt adott nekem építkezni, hogy segítek azokon, akik rászorulnak. Ha az ember lánya/fia segítő helyeket keres, vagy esetleg maga építi, hamar rá fog jönni, hogy segítőkből, jószívű emberekből, hála a Gondviselésnek, sok van. (Persze, mindig lehetne több.) Ezért írok most az Aranyszív barikádjáról. Ez szintén egy olyan létszükséglet ezekben a körökben, ami a sajátom is.

A most következő gondolatsorok által, leginkább azok beszélgethetnek egy kicsit önmagukkal, akik szeretnek adni, többször mondták már nekik, hogy nagyszívűek, akik könnyedén beleélik magukat bármilyen sorsba, akik megtapasztalták, hogy milyen jó, amikor egy segítő kéz nyúl feléjük, és ezért maguk is arra törekednek, hogy sose mulasszanak el segítő kezet nyújtani, amikor valaki rászorul.

A jóságnak is vannak ugyanis határai. És hogy önmagunkkal ne legyünk igazságtalanok, s önmagunknak se adjunk kevesebbet, mint másoknak, arra, különösen ezeknek a nagylelkű embereknek, roppant módon vigyázniuk kell.

Mert, ha csupán egyetlen olyan emberrel találkoznak ezek az emberek, akik rászorulnak a segítő kézre, és mindig felé nyújtják, mindig adnak annak az egyetlen embernek, akkor még a saját életüket élik-e vagy mindig annak az egyetlen embernek a segítői inkább egy alárendelt szerepben? Arról nem is beszélve, hogy segítő kézre általában nem is csak egyetlen ember szorul ezen a földön, és ha valaki éber, sokkal – sokkal többel találkozik útja során.

Hol van tehát a határ a segítésben? Hol van a segítőkészség és az önzőség határa?
És ha jószívünk van és tettrekészség bennünk a segítésben, ha mindig igent mondunk, amikor valaki bajban van, vajon az emberek többsége egy idő után, természetesnek fogja-e venni, hogy mi mindig ott vagyunk? Észre sem veszik, úgy fognak használni minket? És vajon a legtöbb ember él a lehetőségeivel, azaz könnyedén, már-már észrevétlenül elveszi azt, ami a másé, mert azt is hiszi, hogy az ölébe pottyant?
Van-e a jószívű embereknek felelősségük abban, saját magukkal szemben elsősorban, önszeretetből, hogy nemet tudjanak mondani, és hogy a nagylelkűség mellé egy kis szigor is szoruljon?

Nagyon sok kihíváson, nehézségen és megtanulnivalón át, tele fájdalmakkal, de szerencsére szeretettel és gyönyörrel is, vezetett megannyi korszak oda, ahol most vagyok. Nagyon sok minden vezetett odáig, hogy felépítsem és tartósan őrizzem életem kiegyensúlyozott korszakát, amikor már nem én szorulok segítségre és megengedhetem magamnak azt, hogy több módon is segítsem embertársaimat. Azokat, akiknek ugyan a legtöbbször mások a tragédiáik, és másban szenvednek hiányt, mivel tragédiából és hiányból nekem is többször kijutott, tudom, hogy min mennek keresztül.

Én úgy vagyok hálás a sorsnak, hogy lehetőséget és erőt adott nekem építkezni, hogy segítek azokon, akik rászorulnak. Ha az ember lánya/fia segítő helyeket keres, vagy esetleg maga építi, hamar rá fog jönni, hogy segítőkből, jószívű emberekből, hála a Gondviselésnek, sok van. (Persze, mindig lehetne több.) Ezért írok most az Aranyszív barikádjáról. Ez szintén egy olyan létszükséglet ezekben a körökben, ami a sajátom is.

Mert, ha nem tudsz nemet mondani és nem tudsz kellő szigorral fellépni, amikor úgy érzed, ne tovább, akkor nem csak, hogy elforgácsolódsz, egyre kevésbé hatékonyan tudsz majd segíteni másoknak, amikor arra szükség lesz, de egy idő után nagyon rosszul is érzed majd magad. Kihasználva. Megbántva. Megcsorbul az emberekbe vetett hited is. Azt fogod érezni, hogy sokan használnak, pedig a te felelősséged is, hogy nem jeleztél vissza arról, hogy már odaadtad a kisujjadat, ne akarják leharapni az egész karodat.

Sajnos úgy vettem észre, hogy sok ember nem építkezik önerőből. Előbb ráakaszkodik arra, ami a másé, és azt szeretné felélni. Nem dobálóznék olyan rettenetesen hatalmas kijelentésekkel, hogy ez lopás, kifosztás. Mikor lehet, csak szerencsének vélik. Lehetőségnek. Amit szinte ingyen kaptak, mert nem szólt rájuk, nem jelzett nekik vissza arról senki, hogy már rég egy határon túl mozognak.
A félelmetes az, hogy egészen közelről ismertem, ismerek jó embereket, közülük olyanokat is, akik sokat tettek másokért és szeretik az embereket. S megfigyeléseim alapján még rájuk is jellemző volt, hogy egy idő után, nem vették észre, hogy használnak valakit.

Ha a jószívű ember mindig felajánl valamit, mert úgy érzi, arra a másiknak szüksége van, a legtöbb ember a végtelenségig el fogja fogadni a felajánlást, és csak igen kevesen vannak azok, akik legalább félúton nemet mondanak, és nem fogadnak el tovább semmit. A legtöbb ember, ha ingyen kaphat valamit, igent mond majd rá, nem vizsgálva azt, hogy már mennyi mindent elfogadott. Nem törődve saját fejlődésével, amit a dologért való küzdelemmel szerezhetne, nem akar majd érte harcolni, ha ingyen is megkaphatja. Szerencsésnek érzi majd magát.

Hogy a túloldalon megérezzük azt, hogy egy másik embert használunk, ahhoz roppant erős jellem kell. Valamint annak a felismerése, hogy a mindig adó ember abban gyenge, hogy ne fossza ki saját magát.

Sok mindent figyelni kell egyidőben. Meg a körülményeknek is rá kell segíteniük erre egy kicsit. Úgyhogy a jószívű embernek ennek tudatában kell lennie akkor, amikor eltelt úgy egy teljes naptári év, hogy aligha mondott nemet, és mindig csak adott.

Mennyit adjunk, amikor adnánk mindenkinek, de mindenkinek nem lehet? Előbb-utóbb mindenki elérkezik ahhoz a ponthoz, hogy nemet kell mondania. Ez teljesen természetes. Egy ember nem önkénteskedhet egyszerre tíz szervezetnél, mert saját maga éhen halna. Egy ember nem mondhat le mindig más javára. Mert az élet majd jelezni fog. Ott előbb-utóbb történni fog valami, ami kiugrasztja a nyulat a bokorból és felhívja a figyelmet arra, hogy az arany középút, amit szinte mindenben tanácsos emberként tartani, felborult. Hiába borult fel látszólag az adás oldalára. Ha közben magunktól veszünk el, magunkat fosztjuk ki, az majdhogynem annyira nem jó, mintha önzőn magunknál akarnánk tartani mindent és soha nem szeretnénk segíteni senkin.
Egyenlők vagyunk mi, emberek, s ha kísérletet teszel önmagad kifosztatására, azzal azt jelzed, hogy te kevesebb vagy. Minden másnak jár.
Mikor se kevesebb nem vagy. Se több. S helyesen akkor cselekszel, ha a nemet mondás képessége, a szigor, egyenlő mértékben van meg benned az adakozás és a segítőnyújtás képességével.