Akárhány kisállatom volt; tengerimalacok, lógófülű nyuszi, mindig is úgy éreztem, hogy nem csupán Ember az Embernek, igen is, Ember az Állatnak, vagy fordítva: Állatka az Embernek is lehet szánva. Talán ismerős sokaknak az élmény, amikor kis kedvencedet több állat közül választod ki, első látásra. Vagy éppen ketten választjátok ki, és egy azon pillanatban mutattok ugyanarra a kis lényre.
Nem történt ez másképp pár héttel ezelőtt a cicámmal kapcsolatban sem.
Mert nem elég, hogy percekkel azután indult be a születése, miután jelképesen örökbe fogadtam. Még nyávogni is hallottam őt a születése előtti napokban, álmomban, és akkor még ugyan nem tudtam arról, hogy a világra készül jönni, ébredéskor már biztos voltam abban, hogy valamit lépnem kell. Hogy akárhol is van, meg kell őt találnom. És ha az ország másik felében bukkanok arra a kis lényre, aki nekem van szánva, akkor követem a megérzéseimet, a szívemet, amíg rá nem találunk egymásra.

Leigáz a Teremtés titokzatossága és az a félelmetesen minden szálon alaposan megszervezett konspiráció, ahogyan rábukkannak egymásra azok, akik egymásnak vannak szánva. Akiknek dolga, közös sorsa van. Ez igaz, nem csak emberekre, állatokra, talán még növényekre, tárgyakra is.

Honnan tudom a több száz, ezer, tavasszal született kiscica közül, hogy pontosan Jedi(ke) lett nekem szánva? Olyan rejtélyes egybeesések miatt, melyeket bizony sok esetben nem tud magyarázni semmivel az ember. Egyszerűen csak fülön csípi a Gondviselést (mert a Gondviselés engedi, hogy nyakon csípjék) arra vonatkozólag, hogy alaposan belenyúlt a dologba és eleve elrendezte azt.
Valaki, valahol, mondhatja ezt belemagyarázásnak. Gyakorlatilag, azok után, ahogyan történtek az események, én képtelen vagyok erre.

A bizonyos nyávogós álom után, nekem „csak” türelmetlenné kellett válnom. Be kellett sokallnom a helyzettől, hogy egyszerűen még sehol sem születik Budapesten, ahol élek, kiscica. Így késztetést éreztem, hogy megkérdezzem egy vidéki barátnőmet (aki Nagykanizsán él), hogy tud-e ott esetleg olyanról, akinél születendőben van kiscica. Őt kérdeztem első körben, és Ági pár percen belül válaszolt is, hogy tud egyről, ahol éppen vemhes az anyacica.
Így lestoppoltam egyet a születendők közül.
De ledöbbentem, amikor a virtuális örökbefogadás után rögtön jött a hír, miszerint pont beindult a szülés és a születés. Így – hivatalosan – Jedi Bagira Pokémon meg is született április 11-én, a költészet napján. Amely nap József Attila születésnapja is.
Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy mennyire szeretem magam írásban kifejezni, hogy milyen fontos nekem. És azt is, hogy József Attila a kedvenc költőm. Olyan költővel még nem találkoztam, aki számomra kifejezőbben; színesebben, és gazdagabb szókészlettel fel tudta volna festeni az örökkévalóságra az érzelmeit és a gondolatait.
Hát, Jedike már akkor „ismert”, tudta rólam, és ezzel alaposan meglepett.
Azzal meg pláne, hogy az örökbefogadás után, sorsának letisztázása után, elő is mert bújni e nagyvilágra.

Sokak szerint a macskák kétszínűek. Csak akkor jönnek, ha szeretnének valamit. Ételt, kényeztetést. Annak, aki ezt így kifigyelte, és azoknak, akik ezt vallják, kívánom, hogy tapasztalják meg azt, amit én Jedikétől rendszeresen: hogy követ mindenhová, hogy olyan hosszú orrpuszikat tud nekem lenyomni – akkor is, amikor nem éhes, akkor is, amikor nem akar semmit –, hogy belepirulok. Ritkán van ennél meghatóbb pillanata egy ilyen kis öntörvényű, szabad lénynek. Mintsem annak tudomásomra hozatala, hogy elfogadott anyukájának, barátjának, egész életére.
S hogy Nagykanizsáig mentem érte? Elmentem volna a föld másik oldalára is, ha úgy érzem, ott van az én cicám.

Ki tudja milyen lett volna más cicákkal? Mert más cicát is biztosan megszerettem volna. De Jedikével, egy pár mulatságos malőr után, minden olyan könnyen megy. Könnyen ment az alomra, a pórázra szokás is, új környezetének megszokása is. Egymás megszeretése is.
Amit mégis tennem kell ehhez a könnyedséghez, az fejleszt. És ha segítséget kell érte kérnem, az fejleszti és megerősíti az emberi kapcsolataimat is.
Mert érte még segítséget is kérek. Amit pusztán magamért úgy egyáltalán nem szokásom. Érte sok mindent megteszek, amit magamért amúgy nem tennék meg. Azt hiszem, erről is szól a szeretet. Az a féle, amikor jobban szeretsz egy lényt önmagadnál. Mert Rád van bízva. Az egész élete és a sorsa.

Ráadásul még mindig nem érzem, hogy választanom kéne se cica és kutya között, se cica és egyéb állat között. S ha majd egyszer úgy fogom érezni, hogy egy kutya is nekem van valahol szánva, érte is el fogok menni bármelyik határig.
Mert igen: bele lehet pirulni egy semmit sem akaró, hosszú orrpusziba. Ahogyan bele lehet pirulni az állatkák szeretetébe is. És kell annál nagyobb szeretet, mint például, legyen szó tengerimalacról, vagy nyusziról, megvárja, hogy hazaérkezz, megvár és utána leheli ki a lelkét? Mert nálunk így történt annak idején.
Ennél nagyobb szeretetet nem tudok elképzelni. Pedig azt is mondják a rágcsálókra, hogy buták. S aki ezt így őrzi emlékezetében, annak pedig azt kívánom, tapasztalja azt meg, hogy egy kisállat, akit butának tart, várja meg Őt az utolsó leheletével.

Legyen olyan szerencsés, mint én. Hogy úgy szerették, hogy elbúcsúztak tőle.
Hogy úgy szeretik, hogy követik mindenhová, és csak úgy le orrpuszilják, amikor úgy szottyan kedvük.