Kedvelem a kórház sorozatokat. Általában fordulatos történések: lelkiismeret, karrier, családi problémák és intrikák némi pikantériával és közben folyik a gyógyítás. Jó kívülről nézni, kényelmesen, chipszet csipegetve és sört kortyolva, vagy sós mogyorót ropogtatni, hideg kakaóval öblítve. Igen-igen! Ez az egyik kedvencem. Próbáld ki, finom.
Ám korántsem olyan kellemes dolog a kórház, ha az ember a maga szerencsétlensége folytán kerül a „kínpadra”!
Egy sajnálatos tavaszon megtörtént a baj. Botokkal kardoztam a kisfiammal, míg Anyukáját vártuk. Máskor mindig valamilyen kóróval harcoltunk, hogy ne legyen baj, de most egy kidőlt fa sarjhajtásai voltak a kardok. Akkortájt éppen a Zorro ment a tévében.
A szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bot egyik vége az én szemembe csapódott. Eltűnt a világ! Az én felelőtlenségem volt, hisz gondolhattam volna, hogy a nedvdús hajtás elpattanhat az „ütközet” hevében.
Még belegondolni is rossz: mi lett volna, ha a fiam szemébe csapódik!

Mentő, kórház.

Bár egy háromágyas szobát ajánlottak, ahol csak egy idős bácsi szenvedett már négy hónapja, és ez elég ritka egy kórházban, mégsem maradhattam. Még nem! A Fiam kétségbeesett arcára gondoltam…
– Sajnos tengerre néző szobánk nincs, de az ablak egy leánykollégiumra néz – szólt vigasztalóan a doktornő.
Másodszorra, két nap múlva – kemény elhatározás közepette – bevonultam, vesztesként kullogva:
– Megvan még a szoba? – kérdeztem leforrázva.
– Meg – szólt a doktornő – nem titkolt fölénnyel, hogy : ugye mégis…! Én meg ott álltam, mint egy halálán lévő gebe, akit épp most törtek be.
Tehát bevonultam a „sorozatba”. Nem mint néző, mint beteg. A vizitet két nővér látta el, az „irgalmas”, aki piszok aranyos csajszi volt és az „irgalmatlan” nővér, aki mindenkit gatyába rázott, már ha volt rajta.
Esténként tévét lehetett nézni, ahol éppen egy kórház sorozat ment, műtővel, lámpákkal…
A kedvesebbik nővér még azt is megtette, hogy a szemkenőccsel megvárta a film végét, hogy a kamu szememmel is nézhessem. Ezúton is köszi!
Ám eljött a nagy nap reggele.
– Ma 11-kor műtét!
Mint megtudtam, altatás nélkül – hogy is képzelhettem másként – fogják végezni. Még fel sem fogtam a dolgot, máris a műtőben találtam magamat. Fölöttem lámpák, mint valami ufo – világítottak a fények. Az igazgató főorvos és a helyettese, a mindig kedves főorvosnő hajoltak fölém.
Azt tudtam, hogy jó hírű, kitűnő orvosok, így egy kicsit megnyugodtam. Ám igencsak gyilkos szerszámokkal közeledtek felém. Itt már nincs duma.
Két jó dolog volt: volt humoruk és mindig mondták, hogy mit fognak csinálni. Erre persze felkészülési időm nem volt, tiltakozásnak pedig helye nincs. Legalább röhögve hagyom itt ezt a szép világot – gondoltam. Az igazgató főorvos nagy testű ember volt és bizalmat adó tekintete, ami kilátszott a maszk mögül, jó hatással volt rám.
Mikor a szemgolyón egy metszést csinált és a csarnok víz végig folyt az arcomon, már elmúlt a görcs.
– Nincs baj – mondta – visszapótoljuk. Elgondolkoztam: milyen kicsi a távolság a fikció és a valóság között. Az igazgató főorvos mellékesen megjegyezte:
– Néha kijön a szemlencse is, de visszatesszük. Általában sikerül – nézett ki huncut szemekkel a főorvos a maszk alól.
De jó, gondoltam: Jumurdzsák-ként – hogyan tovább? Eldicsekedhetek: láttam a fél világot, silány vigasz! Gondolataimba temetkezve azon kaptam magam, hogy kötés van a szememen.
– Menjen ebédelni – szólt szelíden a főorvosnő, látható elégedettséggel nyugtázva a műtétet.
Lekászálódtam a műtőasztalról és betámolyogtam az ebédlőbe. Az ismerős sorstársaim kérdően néztek rám, mintha egy kalózt láttak volna, csak éppen a papagáj hiányzott a vállamról.
– Mi az ebéd? – kérdeztem, majd akkorát sóhajtottam, mintha az összes bajomat ki akarnám  lehelni egy szuszra.
Tökfőzelék, Stefánia vagdalt– hangzott a tényszerű válasz.
Életembe nem tudtam megenni ezt a maszlagot. Utáltam és egyáltalán: étel ez?  De akkor…
Igen akkor…!
Azóta a kedvencem lett, ám mindig eszembe jut az a nap és az a figyelmeztetés, mert az volt, és már az okát is tudom: miért is történt.
A szemem csak részben gyógyult meg. Ha rögtön bent maradok a kórházban, biztos, hogy látnék vele, de a kisfiam nyugalmát fontosabbnak éreztem. Valamit azonban megértettem: nem csak a szemünkkel kell látni!