Apró, óvatos lépésekkel újra felfedezni kezdjük azt az életet, amit több, mint egy éve kénytelenek voltunk elengedni. Régi barátok kezét is elengedtük, akikkel mindeközben valahogyan átdöcögtünk az online találkozókon, felületeken, vagy nem döcögtünk át, mert elfogytak a szavak a világ mozdulatlanságában, ahol maximum csak a bánat, az elkeseredés mozdult előre.
Elfogytak közben a szavaink, mégis hiányoznak régi barátaink. Akiket ugyanannyira megviselt, s némiképp megváltoztatott az előző év mozdulatlansága, bánata és aggodalma. Köztudomást megannyi kapcsolat ment tönkre ebben a mozdulatlanságban és a napról napra növő feszültségben, s én azt mondom, hogy igaz barátságok nem mehetnek tönkre világjárvány okán. Nem engedhetjük!
Ha hallgattatok is eddig, ha szótlanul aggódtatok is egymásért, a világért, és kuncsorogtatok impulzusok után, hogy legyen mit megélni, majd elmesélni, akkor is ugyanott lehet folytatni mindent, ahol abbamaradt. És ha szükséges, meg kell tudni bocsátani, most aztán végképp! Egy világjárvány idején majdnem minden hibának tűnő mozzanatot illik megbocsátani annak, aki korábban a bizalmadra volt érdemes. Nem is illik a legmegfelelőbb szó ide. Felháborító pazarlás lenne értékeket elpazarolni, csak azért, mert a másik nem úgy kezelte a világjárványt személyes életterében, ahogyan te azt elvártad volna.
Lassan-lassan újra találkozunk. Rácsodálkozunk egymásra megint csak. Kémleljük, megváltozott-e a másik. Megilletődünk, amikor azt látjuk, mennyire ugyanolyan ő, legalábbis, a legfontosabb tulajdonságai, mint ahogyan a szívünkben, emlékeinkben élt. Hálásak vagyunk azért, hogy ez a pillanat újra eljöhetett. És bár nagyon le volt lassulva az idő az utóbbi egy évben, amikor a régi barátságainkat éljük végre újra, újfent le szeretnénk lassítani az időt. Hogy megéljük kettőnk találkozását úgy igaziból.
Hogy pillanatképet készíthessek a szívemben őróla; vonásairól, mosolyáról, izzó tekintetéről, hogy újfent örökre a szívembe véshessem. Hiszen, sosem lehet tudni már, mikor találkozunk újra, és hogy legközelebb is lesz-e mit mesélni azon túl, hogyan vészeltük át azt az időszakot, amikor be voltunk zárva.
Azok a baráti kapcsolatok, amelyekben bízom, valahogyan túlélik a legveszedelmesebb dolgokat. Az egyik legveszedelmesebb a kapcsolatainkra nézve, szerintem pontosan az, amikor nem történik semmi. Amikor nincs impulzus, megáll még a levegő is. Amikor már nagyon unod a saját félelmeidet és azt, hogy mindenki csak a világjárványról tud beszélni.
Merthogy csak nekem is nagyon sokan mondták a bezárkózás ideje alatt, hogy nem tudnak miről beszélgetni már a barátaikkal, annyira nem történik semmi. Pedig valójában az egyén egyedül volt és küzdött. Életének egyik legfontosabb, talán az egyik legnagyobb küzdelmét folytatta, küzdelmet a saját gondolataival, ernyedtségével, apátiájával, tehetetlenségével.
Ezek az igazán fontos emberi kapcsolatok, melyek túlélik a mozdulatlanságot, a néma csendet, ami attól hangos, hogy mindenki küzd az elemekkel, hogy túlvészelje az ismeretlen veszedelmet, a láthatatlan ellenséget és következményeit.
Ezek a baráti kapcsolatok, mint a család, ami minden körülmények közt megtart, lehetsz te akárki, változhatsz bármivé, feltétel nélkül tart, az egyik ok, amiért érdemes visszatérni az életbe, óvatosan, újra.
És azt is mondom, hogy ha valaki nem úgy teljesített, érdeklődött, kérdezett sorsod felől a világjárvány alatt, mint ahogyan arra szükség lett volna, azt meg kell tudni bocsátani. Majdhogynem mindent meg kéne bocsátani, ami a világjárvány alatt hiba volt. A rettegés, a tömeges halálozások száma, a mentális megpróbáltatások mind-mind új kihívás elé kényszerítettek bennünket, rendkívül embert és sorsokat próbáló volt. És még mindig az. Most, hogy lassan-lassan próbálunk majd visszatérni korábbi életünkbe. Annak tudatában, hogy még mindig nem biztos, hogy nem lesz következő hullám.
Kép: Pinterest/ zerochan.net
