Fogolyán Szellőről sokat konzultáltunk. Isten és én.
Végül mégsem mi döntöttünk az ügyében, hanem az asszony szaga.
Van neki egy jellegzetes unalom bűze. Ez az egész szobát orrfacsarón lengi körbe, de az exkluzív esszenciát, melyet száz közül felismerni, nem állítják meg a falak sem.
Csukott ajtón át a többi kórterembe is átszivárog.
És rohadtul átitatódik Fogolyán Szellő enyészet illatával a többi agonizáló is.
Hogy tulajdonképpen mikor, életének mely szakaszában, vagy melyik történés, nem történés hatására tett szert Fogolyán Szellő erre a bűzre, azt nem jegyzem pontosan.
De még én sem bírom a bukéját.
Apránként csal könnyeket szemembe.
Félbehagytam számos dolgomat, hogy itt lehessek.
Végre elébe jöhessek.
Még mielőtt híre terjed annak, mennyit kések. Pedig nem is én várattam magamra. Soha nem tennék ilyet!
Mindenről ez az asszony tehet!
Ő bírta olyan sokáig életét, hogy már teljességgel megzápult bele.
Ezzel küldött meghívót. Ezzel a buggyant tojás bukéval.
És Isten is azt mondta, jöhetek. Mi több, megkért arra, hogy ne várjak hívószóra, csak jöjjek el és kész.
Tudniillik, egy idő után, mindketten, egymástól függetlenül ismertük fel, hogy ez az asszony egyikünket sem fog megkérni arra, hogy vonuljunk elébe.
Ahhoz túl büszke volt, mindig is.
Ehelyett áporodott egykedvűségével adja jelét annak, hogy nem bánná már a találkozót.
Melankolikus fásultság árad belőle most is, pedig csak fekszik az ágyon.
Semmit nem tesz.
Mozdulatlan.
Még a szeme sincs nyitva.
Még a szemhéja mögött sem mozgatja szemgolyóját.
Mégis közönyös tud lenni semmittevésének közepette is. Közönyös és szenvtelen ezzel az elégikus véggel.
Vajon ezt kitervelte magának, vagy mostanra már mind1é vált neki az is, hogyan végzi?
Végigpásztázom tekintetemmel a szobát.
Ugyanolyan, mint mindegyik kórházi elfekvő, melyet a végstádiumban lévő, valamiben haldokló, a spórolt pénzéből megfizet azért, hogy az utolsó óráin ne keljen egy vadidegennel osztoznia.
Mégiscsak egy intim szituáció, és ezt sokan egyedül szeretik inkább csinálni.
A helyiség mindössze pár jelentéktelen négyzetméter, de arra bőven elég a tér, hogy bármelyik lélek lehámozza magáról a test béklyóit. Hogy előbújjon belőle. Hogy szembesüljön azzal, hogy tényleg továbbtart, mint az egója, teste, élete.
A fene egye meg!
Egészen nagy pillanat ez.
Illetve, ennek a szembesülésnek egészen nagy pillanatnak kéne lennie, és az emberek rendszerint mégsem adják meg ennek a módját. Se a helyszínnel nem törődnek, se az öltözékükkel.
Pedig mi ennél nagyobb pillanat, mint az ember találkozása a Halállal? Még a születés sem nagyobb, mert ott az entitás semmire sem emlékszik már a lényegből, amíg a halállal pont, hogy a lényeges dolgok válnak, nem csak hogy láthatóvá, de még értelmet is kapnak. Olyan szinten, hogy egyáltalán nem szorulnak további magyarázatra.
Az ajtó kinyílik, egy nővérke bejön.
Egy pillantást vet az alvóra, majd a szoba túlvégébe siet.
Behúzza a sötétítő függönyt és elindul kifelé.
– Emberek! Sosem veszitek észre, ami valóban fontos.
A nővérke nem hall.
Óvatosan csukja be maga után az ajtót.
Zavartalanul szeretné meghagyni azt, aki hamarosan úgyis örökre megpihen.
– Érthetetlen!
A sötétítő függöny megszűri a kora őszi délután napfényét, Fogolyán Szellő alvó arcát sejtelmesen takarja be árnyékokkal.
Igazi, ráncos öreg már Fogolyán Szellő.
Arcizmaival párhuzamosan kezdenek kókadni a virágok is, szerényes kis polcos szekrényének tetején, ágya mellett.
Még a kórháziasan fehér fal sem mutatja ilyen körülmények között kendőzetlen sápadtságát.
– Meg kell várnom, hogy még utoljára magához térjen! Ennyi tisztelet jár neki.
Mintha ezer éve lenne annak, hogy Fogolyán Szellőt figyeljük. Isten és én.
Fiatalkorában gyönyörű és erényes nő volt.
Minden szabályt megszegett.
Ez volt az egyetlen, amiben igazán hitt. Tudni vélte, hogy akárki állítja ellenkezőjét, akkor sincs semmilyen szabály.
Igazi, egyszemélyes hitvallása volt ez.
Felrúgta a bürokráciát, legyintett a hierarchiának, lerántotta a maszkot a társadalmi szerepekről, mindig minduntalan csak egyetlen igazság érdekelte; a szív igazsága.
Nem dőlt be sem látszatnak, se olyan megvezetéseknek, melyekért az emberiség saját igazaként karót nyelt, megregulázta a személyt, annak viszonyait és kapcsolatait.
Ez az asszony egyetlen dolognak dőlt be mindig és mindenkoron. Mindennel és mindenkivel egyenlőként bánni.
Egyenlőként bánni a nagyhatalmú miniszterrel, a tanárral, az ügyvezetővel, a szomszéddal, a baráttal, a boltban lévő pénztárossal, a postással, az élettel, a halállal, a betegségekkel, a keggyel, a csodával, a balsors időszakával, az ármánykodással, a jó szándékkal, az őszinte beszéddel, a titkokkal. A napfelkeltével, mint a naplementével.
Mindegyik barátja volt. Mindet azzá fogadta. Mindegyiket lojalitással és hűséggel ölelte magához.
De ha valami nem tetszett neki, azt cicomázatlanul, minden körmönfontság mellőzésével hozta a másik tudomására.
Lehetett az akárkinek a fia-borja, ami igaz volt, az Fogolyán Szellő esetében mindig igaz maradt.
És a másiknak mindig meg kellett azt a bizonyos igazságot tudnia. Ráadásul tőle kellett megtudnia azt.
Ez az asszony tényleg szerette a tréfát, ami rendszerint akkor ért csúcspontjához, amikor azon kapták rajta, hogy mindenkivel egyformán viselkedik.
A főnöknek ugyanolyan kérdéseket tett fel, mint a barátnak. A minisztert ugyanolyan nyersen el tudta küldeni, ha valami nem tetszett neki, mint amikor az ember legközvetlenebb rokonának mondja meg a magáét.
Hogy tudott-e valaha viselkedni Fogolyán Szellő?
Vagy sosem tudott, vagy viselkedni csak ő tudott ezen a földgolyón, és a viselkedéssel, mint komoly tudományággal ezen a bolygón, akkor még mélyrehatóan foglalkozni kell.
Megszólal a telefonom.
Abbahagyom Fogolyán Szellő bámulását és fél pillantást vetek a kijelzőre.
Isten hív.
Tudom, hogy tudja, hogy egy kicsit még hallgatom a csengőhangomat (Halott Pénz – Majd) mielőtt a rendelkezésére állnék.
Ez van.
Az újdonsült sláger dallamával és szövegével sem tudok eltelni.
– Ne legyél ilyen hiú, Halál! Tudom, hogy azért késlekedsz, hátha legalább ő kiöltözik. De ez az, ami neki a legutolsóként sem számít. Mindig így volt vele. Ha sosem öltözött ki az életnek, miért tenné azt a halállal?
– Jellemző.
– Mi?
– Minden embernek nagyon fontos a teste egész életében. Csak akkor felejtkezik el róla, amikor velem találkozik. Többségüket alig látom fiatalon. Vénségüket pedig ütötten-kopottan mutatják meg. Egy egyszerű kórházi pongyolában, melegítőben, vagy otthonkában.
– Gyerünk Halál! Te sem öltöztél ki. Fogadjunk, hogy megint az a csuklyás felső van rajtad, amiről azt gondolod, hogy olyan megamisztikusan takar! Még a kaszát is itt hagytad.
– Te mit csinálsz Isten? Ott vagy nálam?
Megvakarom a tarkóm.
– Zavarba jöttél? Nyugi, nem nézek szét, csak keresek egy aktát.
– Minden akta megvan nálad, ami nálam is!
– Ne legyél dühös Halál! Néha én is elhagyhatok dolgokat. Na, iparkodj!
Isten bontja a vonalat.
Az egyik kókadó virág egy pillanatra éledezni kezd ott a szekrény tetején.
Esküszöm, hogy levelének végével felém integet, és valahol a szára és a szirmai közül rám mosolyog.
Fogolyán Szellő.
Újra őt nézem.
Az asszonyt, aki rendületlenül szánakozott, miközben olyan nagyon hitt, és vallott a hitéről minden egyes napon.
Átérezte sekélyes életét azoknak, akiket ő csak fegyencnek, fogvatartottnak nevezett. A saját hiedelmeik hadifoglyának. Azok bánatát érezte át ilyen nagyon, akik íratlan szabályok végett hibás mosolyt növesztettek, akik koholt szavakat fűztek igaztalan mondatokba, hogy azokkal fejezzék ki mesterkélt szándékukat.
Azok iránt, akik nem a szívet nézték egy emberben, s az embert nem a szíve miatt tisztelték, ha nagy nehezen tisztelték egyáltalán, hanem sok minden más miatt.
Akik bíbor bársony szőnyegen felvonultak büszkén mindenféle bizonyítvány, életpálya, vagyon, intelligencia, paragrafus, vagy impozáns gúnya előtt, de soha nem vonultak olyannyira gálánsan a szív elé. S magukban még csak hajlandóságot sem éreztek soha, hogy a szívet felkutassák.
Előveszem zsebemből a telefonomat és egyenesen Istent tárcsázom.
Habozás nélkül felveszi nekem.
– Megtaláltam, amit kerestem, már nem vagyok nálad.
– Kár.
– Mi van Halál? Olyan lehangoltnak tűnsz.
– Rájöttem, hogy nem szeretném, ha úgy látna, mint bárki más. Mindenki ebben a csuklyában lát. Tök ciki. Ő jelent nekem annyit, hogy felvegyem az ünneplőmet. Azt akartam, hogy hozd vagy hozasd ide. Kivételes akartam lenni.
– Hagyd már ezt Halál! Tudod, hogy utána még fontos dolgod lesz. És az a dolog Fogolyán Szellőnek többet számít, mint a ruha, amiben lát. Hiszen ismered! Tudod, hogyan vélekedne a kérdésben.
– Jah, igen – mondom, és ezúttal én bontom a vonalat.
A kora őszi szellő, a nyitott ablakon keresztül, elfújja a sötétítő függönyt egészen a mosolygó virágig, s annak szárát úgy meglegyinti, hogy az, az előbbinél jóval intenzívebb integetésbe kezd. Mint egy zakkant, aki nem tudja kiintegetni magát.
Aztán szemrehányóan fogja rám levelét.
Még arra sem méltatom, hogy visszaintsek neki.
Felsóhajtok és ő azzal egyetemben ledobja magáról az egyik szirmát.
Fogolyán Szellő szánta a fogvatartottakat. És akárhová ment, nem győzött rácsodálkozni arra, hogy a fogvatartottakból egyre több van.
Időközben elterjedtek, mint a vírusok, vagy a bacilusok. Olyan észrevétlenül, mint a baktériumok. Terjesztették őket egyrészről szájhagyomány útján, mert sokan mondták az ő életének korában, hogy így kell egymás mellett embernek megmaradni. Így, csakis önön maguk háborús foglyaként.
Másrészről terjesztették őket példamutatással is. Szülők, nagyszülők, dédszülők mutattak ezekről példát gyermekeiknek.
És egyre több szív maradt észrevétlenül.
Fogolyán Szellőnek tehát, már csak ezért sem volt könnyű élete.
Mindennapjait a hitvallásának szentelte, és amikor nem hitt, akkor szánakozott.
A kettő között pedig, rendszerint botrányt kavart ott, ahol, és akinek az életében megjelent.
Ha valahonnan végül úgy döntött, távozik, vagy azért, mert befejezte a dolgát, vagy azért, mert dolgavégezetlenül megállapította, hogy bizonyos helyzeteken és embereken még ő sem tud segíteni, lángoltak utána a szívek.
Egyes szívek szénné égtek igazságától, más szívek a szégyentől. Voltak, melyek a szenvedély színeiben gyúltak fel, s az a szenvedély az a típusú volt, amikor felnyitják valakinek a szemét, oly hosszú idő után, az élet egyetlen igazi megélésének titkára.
Van az életnek ugyanis egyetlen igazi módja, stílusa, ahogyan vele együtt élni érdemes: a szívek egyenlősége.
Ennek az asszonynak is voltak gyarló vágyai persze, és ezeknek a gyenge bajoknak néha kénytelen is volt átadni magát.
Szándékot sosem keresett senki háta mögött.
Titkokat sem árult és leplezett le direkt soha.
Még ha bűnök is kötődtek azokhoz a titkokhoz. Tudta, hogy ami távolról bűn, az közelről gyakran ártalmatlanság, vagy éppen a bűnnek tiszteletbeli ellentéte; valamiféle jóság.
Egy gyengéje mégis volt neki: a szerelem.
Egy barátság, egy balszerencsésebb rokoni viszony, vagy bármiféle emberi botlás sem tudta úgy ellátni a baját, mint a szerelem.
Na, még ez volt az az egy, aminek ő mindig bedőlt.
Még akkor is hitt neki, amikor az szemlátomást valótlant állított, és ő akkor is csak hallgatta a szerelmet, amikor tudta, hogy nem beszél igazat.
Szerette a szerelem társaságát; ő volt az egyetlen egy, akinek örömmel elnézte, hogy hazudik. Ha hazudott is, legalább őhozzá beszélt.
Így volt vele.
Ehhez a szerelem nevezetű népbetegséghez (nem is népbetegség, inkább az egész emberiség, sőt, minden létező betegsége!!!) kétségtelenül gyenge volt még Fogolyán Szellő is.
És meg kell, hogy mondjam, hiába él valaki tisztességgel, ha bárkinek kedvéért elnézi a hazugságot, mert mégiscsak valamiféle örömöt remél viszonzásul, legyen az szavak, tekintetek, vagy ölelések viszont ajándéka.
Milliónyi tisztesség megsemmisül egyetlen hazugságért való asszisztálásban, és valahol Fogolyán Szellő is tudta ezt.
Aki a szerelemért sem öltözött soha ki, viszont ha tehette, mindenét odadobta érte. Ahogyan arról már korábban szó esett, például a hitvallását is.
Egy embernek nem lehet minden egyenlő, ha a szerelmet kivételezettként fogadja.
Így hamar, még Fogolyán Szellő korai életszakaszában bebizonyosodott, hogy ez az ember mégiscsak csaló.
Hirtelen eszembe jut egy ötlet.
Ennek az asszonynak a haláláról biztosan más sem akarna lemaradni!
Odasietek Fogolyán Szellő ágya mellé és mindentudó okoska készülékemmel csinálok kettőnkről egy bájos képet.
Mert igen.
Nekünk is megvan a magunk facebookja.
Miért ne lehetne?
Ki hiszi el azt komolyan, hogy ami embernek lehet, az nem lehet a Halálnak, vagy Istennek?
Az emberek általában arra sem veszik a fáradságot, hogy a facebook falukat befejezzék, hogy legalább egy képet eleresszenek a legfontosabb pillanatukról; amikor a Halál mellettük áll.
Arra sem méltatják ismerőseiket, hogy még időben rákészüljenek erre a találkozásra és elbúcsúzzanak.
Én igazán élvezem, hogy a túlvilágiak között rengeteg követőm és barátom van, meg hogy legalább annyira vagyok közöttük népszerű, mint amennyire a halandók között nem.
A profilomat majdhogynem teljesen annak szenteltem, hogy a túlvilágon híresebb földi arcokkal megörökítsem magam.
Szokták nagyon kedvelni a többiek.
Ezt a képet is rögtön díjazza Isten néhány angyalkája, de még pár szentje is.
Még maga Isten is hozzászól.
Igaz, megint csak annyit, hogy szedjem össze magam és ne késlekedjek.
De én belefelejtkezem abba a gyönyörbe, amit a záporozó like-ok tudnak csak okozni.

Na, ki érkezik hamarosan vissza? 🙂 😉 Hüvelykujj. Hüvelykujj. Hüvelykujj.
#visszaérkezés# haláli#utolsó lélegzetvételek#búcsú a földtől#

Ezekkel a címekkel vonul be Fogolyán Szellő haláltusája az egyik legsikeresebb képeim közé facebook falamon.
Ugyanez az asszony felhorkant mellettem az ágyon.
Az emberek, akik szerették, és barátai voltak útja során, az apró kis csalfaságot elnézték neki. Szerették őt férfiak, szerették őt nők. És még ő sem tudta mindet viszontszeretni tiszta szívvel.
De akikkel kölcsönösen szerették egymást, akik tényleg értékelték, hogy a szívüket lángra gyújtja az asszony hitvallása és merész igazságai, megbocsátották neki, hogy csal.
Fogolyán Szellő pedig igyekezett még jobban szánni azokat, akik tudták, hogy csal, és ezt neki elnézték, mert szerették.
Ő így szerette őket viszont.
Szerelmes hányszor volt mégis, amikor így alkalma nyílt a csalásra?
Egy párszor megtörtént vele.
Olyan nagyon viszont még ő sem csalt jól. Életének második felét ugyanis, Fogolyán Szellő, egyedül élte meg.
Vagy ő szeretett jobban mindig, mint a másik, vagy a másik szerette őt kevésbé, vagy egy harmadik szerette őt sokkal inkább, amit meg ő nem tudott viszonozni.
És ez a triumvirátus soha nem lyukadt ki semmilyen konklúzióra, egyezségre. Egymással békét sosem kötöttek.
Talán ezért sem félt a haláltól soha ez az asszony.
Félt jóval jelentéktelenebbektől, melyek az élet részei voltak.
Ódzkodott például – komolyan nevetséges – a méhecskék repülésétől, merthogy azok gyorsak, repülnek és fullánkjuk van.
Gyakorlatilag minden elől menekülni kezdett, ami repült és fullánkja is volt egyszerre.
De irtózott a nagyobb pókoktól is, melyek nem tudtak ugyan repülni, csak visszataszítóak voltak ízelt lábaikkal.
Bár ezek az élőlények az életről szólnak, és az élethez tapadnak, ő sosem tudta megérteni jelentőségüket.
Szerinte csak az emberek bosszantására alkotódtak meg, ezekhez a Teremtőnek semmi köze. Ezek az ocsmányságok valamiféle lázadásai a Teremtő szándékának, de az nem tehet ezekről.
Még akkor sem tehet róluk, ha helyenként igen csak nagy hasznot tudnak hozni ezek az emberiségnek.
Ebben a kérdésben Fogolyán Szellő maximálisan gyermeteg és könnyelmű maradt. Még nyolcvanévesen is.
Egyszóval félt ezektől a rovar micsodáktól, melyek az élethez tapadnak, mi több, számtalanszor félt az emberektől is, hogy majd fájdalmat okoznak neki az egyes szívek iránti apátia végett.
De attól, ami az élet végén rejtélyesen várakozik, a haláltól – mely legalább annyira az élet része –, ő sosem félt.
Sokat foglalkozott vele, gondolkozott rajta, néha még életében próbálta átadni magát neki, hogy valami fennköltebb igazságra leljen.
De félni? Sosem.
Az asszony arcáról a képre irányítom tekintetem.
Ötezer like-nál tart.
Közöttük van jó néhány szíves kedvelés is.
Úgy vigyorgok a képen, mint akinek ez életének egyik legszebb napja.
Fogolyán Szellőtől meg mindeközben még csak annyi sem telik, hogy halálsápadt legyen. Úgy alszik, mint bármikor máskor.
Nem játssza túl és nem törődik semmivel.
Szerintem még nem tudja, mi történik körülötte.
Egyszóval, valóban minden adott a kapós képhez. Egy ideje már úgysem szeretik a szenvedéstől eltorzult arcokat.
Lerágott csont, akárcsak nyáron a halandók facebook falán a bikinis képek.
A mosolyomat meg ritkán látják.
Fogolyán Szellővel végre láthatnak vigyorogni.
Mikor jöttök? Kérdezi Fogolyán Szellővel egyik közös ismerősöm.
Sietünk. 😉 Válaszolom.
Isten hozzászól a kommentemhez egy smileyval.
Jah, igen.
Ha a facebookon lógok, akkor nem sietek. De még Fogolyán Szellő sincs olyan pozitúrában, mint aki iparkodná magát ebben a dologban.
Igaza van Istennek. Minek is csinálna ez az asszony nagy ügyet ebből?
Aki nem csak, hogy élt az alkalmakkal, sokszor ő maga teremtett lehetőségeket, annak még akkor sincs oka félni a haláltól, ha az után nincs is semmi, csak a végső, a nagy, a bazi nagy elkerülhetetlen semmi.
Többször belegondolt Fogolyán Szellő abba is, leginkább, amikor mókás kedvében volt, hogy ha a halál után nincs is semmi, csak a végső megsemmisülés, akkor – ha még megengedik neki –, majd egy jót nevetne még utoljára.
Mert ez az asszony mindig is tudta, hogy egy igazán jóízűt bírna kacagni azon, hogy az emberi faj, mennyi mesét, legendát, háborút kreált e misztérium köré. Mindezért a mai napig megosztja saját faját, határokat emel, vagy dönt le, ítél, felsőbbrendűnek tart, megvet, bűnösnek kiált a túlvilági létezések útvesztőire alapozva, és a végén kiderül, hogy ezek közül egyik sem igaz.
Mert az igazság tulajdonképpen jóval egyszerűbb, mint az emberi képzelet.
Vagy az igazság, ami egykoron volt, inkább visszavonulót fújt, látván, hogy az emberek mennyire nem tudnak megegyezni erről, és a korábbi igazság helyébe belépett a nagy büdös semmi.
Ahol még azok sem tudják mondani, hogy na, ugye megmondtam, akik pedig a nagy büdös semmibe hittek.
Ha a természet végül mindent így rendezett, Fogolyán Szellő kacagni fog.
Ezt egyszer egy imájában közölte. Amikor még nagyon fiatal volt.
Azt is ekkor verte előttünk nagydobra, hogy akármi is van a halál után, amit ő életében igazán nem tudott megfejteni, mert önhatalmúlag ekkora bölcsnek sosem kiáltotta ki magát, akkor – ha még lesz lehetősége egy utolsót szólni – ő bizony, neki is, a halálnak is, jól meg fogja mondani a magáét.
A halál is csak ugyanolyan egyenlő, mint bármi egyéb.
Joga van lenni, mint ahogyan vesszük a lélegzetet, ahogyan szükségünket van jogunk elvégezni kulturáltan, vagy barbáran. Megfelelően annak, ahogyan a körülmények hozzák.
Fogolyán Szellő azt üzente, hogy a halálnak nincs joga felsőbbrendűnek gondolni magát bármi egyébnél.
És ebben azóta sem gondolta meg magát.
Ez az asszony azt is tudja magáról, hogy bűnös, mert ugye csaló.
Kivételezett a szerelemmel és sokszor hazugságokat nézett el neki. Meg van győződve arról, hogy ha a halállal még le lehet ülni egyet beszélgetni, akkor ez a kellemetlen téma biztosan szóba kerül.
Ennek ellenére sem fél, igaz nem is kíváncsibb – és sosem volt az – a kelleténél.
Arra sem, hogy néz ki a halál, neki mennyire fog fájni, amikor találkoznak, vagy úgy egyáltalán, hogyan történik mindez.
Már fiatalon is tudta, minden egyes nappal közelebb kerül ahhoz, hogy erre a nagy titokra, amikor végül kiderül kinek volt igaza a halál témájával kapcsolatban, fény derüljön, az ominózus találkozásra pedig sor.
Elébe menni nem akart, és mindig azt gondolta, hogy késleltetni sem fogja tudni (pedig dehogynem!!!). Szóval egy időre félretette ezt a dolgot és inkább élt.
Igen.
Már mindent tudok erről az asszonyról.
Alaposan megfigyeltem.
Mindig is különlegesnek tartottuk, Isten és én.
– Te vagy a Sátán, aki a Mennyországba vezet?
Összerezzenek.
Fogolyán Szellő szeme nyitva van és üveges tekintete mögül valami ijesztő eltökéltséggel mered rám.
Úgy megijedek, hogy visszafutok a sarokba.
Komolyan akartam őt várni, de rajtakapott azon, hogy mellette állok, és a telefonomat baszkurálom.
– Ezt eddig senki sem mondta nekem – válaszom neki.
– Zavartnak tűnsz – jegyzi meg.
Nem szeretem, amikor egy szentimentális nosztalgiatúráról hirtelen visszacsalnak a haldoklók. De őt hidegen hagyja, hogy eziránt tapintattal legyen.
– Kinek a halála vagy? Istené? Allahé? Buddháé? Vagy Lao-ce halála? – kérdezi.
És ő halál komoly. Még mindig.
– Látszik, hogy még élsz!      Csak az élők gondolkodnak ennyire megosztottan. Gondolod, hogy nem én vagyok mindegyiknek a halála?
– Ne vigyorogj Halál! Szeretném, ha ez a pillanat tiszteletteljes lenne. Vedd le a csuklyád! Tisztelj meg ennyivel! Nem látom a szemed, csak az állad. Minek titkolózol?
– Én titkolózok? És ti mit csináltok? Egész életetekben titkokba burkolóztok egymás elől. Nekem legalább van okom titkolózni. De nektek? Semmiségeket féltetek!
Az asszony, aki annak idején maga volt az élet, nagyon lassan leemeli fejéről ősz parókáját, és jobb kezével megsimogatja kopasz fejét.
Szép még így is, ahogyan koponyájának csontja szinte átüt hajszálvékony bőrén.
Szemében felcsillan valami nevesincs.
A virág melletti pohár után nyúl mind a két kezével, remegve szájához emeli, és iszik egyetlen egy kortyot.
– Tudom, hogy rád szükség van, mert nem csak az élet, hanem a létezés célja is a megújulás. De azért, mégis csak egy hálátlan szerep ez. Köszi, hogy elvállaltad!
Az egyik lábamat a falnak támasztom.
– Most meg sírsz? El ne bőgd itt magad nekem! – utasít.
– Jól van, de nekem ezt még sosem köszönték meg. Tulajdonképpen halandók között azért nem szeretek járni, mert ők nem értékelnek engem egyáltalán.
– Ha ez neked ennyire fontos, olykor kéne tartanod fogadóórákat! Tudod, mint a szülőknek az értekezlet, csak mindenkinek van szülője, a szülőknek is, és ha nem törődsz velünk, akkor a gyermekeinket, persze hogy abban a tudatban fogjuk felnevelni, hogy borzasztó vagy.
Felém nyújt egy zsepit, és meg is indokolja.
– Nekem szerintem már nem fog kelleni.
Elfogadom.
Használom, majd igyekszem a legkedvesebben feltenni a kérdést.
– Hogy szeretnéd?
Azon erőlködik, hogy csontsovány testét legalább félig felültesse az ágyon, hogy jobban lássa a sarkot, ahol állok.
– Nem mindenkitől kérdezem, és nem is biztos, hogy tudom teljesíteni. Csak kérdezem, mert te igyekeztél egyenlőként bánni mindenkivel, ennyi tehát jár neked.
Kétszer visszazuhan a párnára, harmadjára sikerül testét alkarján megtámasztani.
– Azt akarom, hogy senki se sírjon, azon kevesek közül, akiknek mond valamit a nevem! Mert én már rég unom magam és az igazságaimat. Újakat akarok!
Bólintok.
Már tudom, hogy isteni áldást kell kérnem a többiekre, ha Fogolyán Szellő kívánságát teljesíteni akarom.
Nem lesz egyszerű, mert az emberek örökösen sírnak.
De ha Isten a szövetségesed, akkor semmi sem megoldhatatlan.
Rövid szöveges üzenetben küldöm el Istennek Fogolyán Szellő kívánságát, és a hírt, miszerint felébredt.
Ok.
Ennyi Isten válasza.
Sosem volt valami bőbeszédű.
Az ajtó kinyitódik, és a nap sugarai annak keskeny sávjában a szobába lopódznak.
Fogolyán Szellő már a leheletnyi fénytől is összehúzza szemeit.
A nővér, aki az ajtón belép, nem törődik vele. De velem sem.
Visszatessékeli az asszonyt fekvő pozícióba és megigazítja feje alatt a párnát.
Ő még fiatal és derűs. Semmit nem érzékel se Fogolyán Szellő bűzéből, se belőlem.
És mégis ő az az ember, aki Fogolyán Szellő eme nagy pillanatában egyetlen társa.
Egy számára teljesen ismeretlen.
Életének utolsó új ismertsége.
Vajon bejelölte a nővérkét facebookon? Vagy a nővérke őt?
– Ha bent marad, fogja meg a kezem! Mert most meg fogok halni – suttogja a nővérkének Fogolyán Szellő, és a nővérke arcára erőteljesebb ijedtség ütközik ki, mint a haldoklóéra.
– Ha nem akar halált látni, megértem, hogy kimegy, de akkor most menjen! Nincs szükségem már semmire.
A nővér tétovázik egy fél pillanatot, majd az asszony ágya mellé áll.
Szorosan megfogja Fogolyán Szellő jobb kezét.
Fogolyán Szellő bal kezét ráemeli a kézfogásra.
Keze visszacsuklik.
Aztán jobb keze is elernyed az utolsó kézfogásában.
A nővérke tartja még a kart, de az egyre nehezebb.
Végül elengedi.
Ennyi volt.
Visszateszi Fogolyán Szellőre a parókát, megigazítja az ágyát, és kirohan a szobából.
– Menjünk innen! Hamarosan sokan leszünk itt, és ami ezután ebben a szobában történik, már teljességgel érdektelen.
Mondja Fogolyán Szellő lelke.
Mellőlem.
– Jó, de előtte még lemérem, hány kiló a lelked, mert nekem kell azt átcipelnem. Nem mindegy, mennyire készülök rá! Utána megyek, mást mérek. Hátha elbírlak kettőtöket együtt! Bekaplak titeket és a számba viszlek át.
– Nem bánom. Csináld, ahogy szoktad! Csak el ne ejts útközben!
– Gyere, bújj a számba! De ne csalj! Ha csaltál a szerelemben, könnyen válhatsz csalóvá a halálodban is.
– Hogyan válhatnék csalóvá a halállal szemben? Meg minek? A halál már csak nem hagy magamra!
– Nem tudom, hogyan csalhatnál, de a csalás nagy mestere te vagy, nem én – mondom neki, ő közben bekapatja magát velem.
– Na? Nehéz vagyok? Vagy könnyű? – kérdezi.
Válasz helyett csak kitátom a számat.
– Szia!
Fogolyán Szellő lelke megilletődik.
– Ki ez, Halál? – kérdezi kicsit később.
– Most te tűnsz zavartnak Fogolyán Szellő! Mit gondolsz, ki ez?
– Nem tudom, de még a szád is meseszép, mióta őt bekaptad. Biztosra veszem, hogy még sosem láttam őt. Ezt a lelket.
– Én sem tudom, te ki vagy. De lélegzetelállító itt, veled – feleli az újonnan érkező.
– Ez a megérdemelt jutalmatok. Még a jellemeteket is feladtátok a szerelemért, annyira szerettetek. Ha csalók is voltatok, csak is azért, mert így tudtatok szeretni leginkább. Nem találtátok meg azt, akihez nem kellett csalnotok. Ezért úgy döntöttem, hogy végül mégis csak szerelmesen szállítalak titeket át. Megbeszéltük, Isten és én. Be is fogom. Beszélgessetek csak.
Pár percig, felszólításom ellenére is csak hallgatnak.
Mégis, talán ez a legszerelmesebb pillanat az univerzum fennállása óta.
Nem látok ugyan belőle semmit, de ha lelkekről van szó, csak úgy érezni, hogy ez így van.
– Nem késő így találkoznunk? Hiszen meghaltunk – kérdezi egyszer csak Fogolyán Szellő lelke.
– Nagy Őnek általában azt nevezzük, akivel az ember meghal. Tévesen. Látod. Ez nem mindig van így. Szerintem, jó hogy most találkozunk. Már nem csak az életünket tudjuk megbeszélni, hanem a halálunkat is. Korábban talán nagyon elrontottuk volna.
– Nem gondoltam, hogy a végzet nem áll meg a munkálkodásban a halálunk után. Egész életemben kerestelek! Amikor nem kerestelek, akkor meg vártalak.  Emlékszem, hatvan évesen adtam fel végleg. Amikor a tükörbe néztem, egyáltalán nem szerettem látni a tükörképemet. Akkor biztos voltam benne, hogy ha én ennyire nem szeretem látni magamat, akkor egyszerűen más sem teszi majd.
Ez igaz. Akkor, amikor Fogolyán Szellő ennyire undorodott a tükörképétől, már javában sasoltam őt. De Fogolyán Szellő jellemzően mindig igazat mond.
– Nem értettem, miért most halok meg, amikor annyi alkalom adódott erre korábban! Most már tudom. Hogy veled találkozzak. Bár nem tudtam rólad, a te halálodra vártam a halálommal – mondja Fogolyán Szellő kedvese.
– Neked fájt a halál?
– Azt hiszem, inkább az élet fájt nekem. Nélküled Fogolyán Szellő lelke. Egészen mostanáig nem értettem ezt a fájdalmat.
– Szeretlek Lelkecske. Akárki is vagy.
– Én is szeretlek Fogolyán Szellő lelke.
Hát így. Fogolyán Szellő végül így találja meg az igaz szerelmet, az én közreműködésemmel.
Már csak én maradok magányos.
A halandók előbb vagy utóbb, egy kis rásegítéssel midig találkoznak az igaz szerelemmel. Isten és én segítünk nekik.
De a Halálnak ennél már nehezebb dolga van, már ami a saját magánéletét illeti.
– Neked nincs senkid Halál?
Majdnem lenyelem őket, annyira meglepődök.
– Hogy mered ezt megkérdezni tőlem Fogolyán Szellő lelke? Ez magánügy.
– Ne morgolódj Halál! Hiszen ismered Fogolyán Szellő lelkét! Tudod, hogy megkérdezi. Én ezért szeretem többek között.
– Szóval, van szerelmed, Halál? – kérdezi újra a piszok.
– Jól van. Nektek elmondom, ha megígéritek, hogy nem mondjátok el senkinek!
Arcom előtt két markommal összébb rendezem a csuklyám.
– Megígéritek? Azok után, amit értetek tettem, ezt igazán nem lehet nehéz megfogadni!
– Nem teszem ki a falamra a hírt, ne aggódj Halál! És szerintem Lelkecske is meg tudja ígérni.
– Igen. Meg tudom.
Sosem éreztem még így.
Annyi ideje titkolom, hogy szabályosan dagasztja mellkasomat a kéj, hogy végre beszélhetek róla.
Nem is azért nem beszéltem róla eddig, mert a szerelem néha kínos.
Inkább azért nem, mert soha senkinek nem jut eszébe ezt megkérdezni, amikor velem találkozik.
Minden más jár az emberek fejében. Csupa önzőségek. De az én magánéletem?
Soha.
– Azt mondtad, én vagyok a Sátán. Ez így igaz. És profilomba vág mindenféle, amit az emberek rossznak élnek meg.
– Mint például a halál? – kérdezi Fogolyán Szellő lelke.
– Mint például a halál, igen. Mindig annak hívom magam, ami éppen vagyok, és ez Istenre is jellemző. De attól, hogy ezerféle nevem van, attól még tulajdonképpen… csak a Sátán vagyok, nem egyéb.
– Ne szerénykedj! – nevet Fogolyán Szellő lelke.
– És én Istenbe vagyok szerelmes.
Fogolyán Szellő és Lelkecskéje végig kacarásszák az utat.
Először nem hisznek nekem, majd azt ecsetelik ez mennyire plátói.
Utána meg azon morfondíroznak, hogy ha valakinek, akkor Istennek igazán tudnia kell, mit érzek iránta.
Ez komolyan elgondolkoztat.
Lehet, hogy Isten az ősidők óta a bolondját járatja velem, csak hogy a munkámban motiváljon.
Kókler. Széltoló.
Csaló!