Hétről hétre próbálok úgy írni, hogy mindenki, aki olvassa, találja meg benne személyes igazságát. Ez egy átlagos hétköznap is rendkívüli misszió. Hát, ha még közeleg az anyák napja, s valakinek már nincsen anyukája; mert elhagyták, cserbenhagyták őt, netalán egymást! Ne adj isten, az édesanya már meghalt.
Hogy írjak így az Anyaság hivatásáról, az Édesanyák esszenciájáról, ha tudom, hogy van olyan olvasó, aki ezt látván a könnyeivel küszködik?
Jó pár évvel ezelőtt, egy budapesti elfekvőben, félájultra öregedett, deres hajú matrónák hunyorogva, kezüket maguk elé tartva szólongatták édesanyjukat. Szemük zárva volt, anyjuk régen a másvilágon, semmi mást nem tudtak már szólni, nem hogy kiáltani, de azt az egyet nagyon hangosan, amivel anyjukat hívták magukhoz. Olyan magabiztosan, mintha tudták volna, honnan hívják, mintha tudták volna, hogy hallja, mintha birtokolták volna a tudást, hogy a találkozás vele, elkerülhetetlen. Anyu jönni fog. Megfogja a kezem. És segít.
Tanúja voltam ezeknek a kiáltozásoknak, melyeket azóta is hallok. Furcsa mód, bennem visszhangoznak tovább. Így ma ezekről a visszhangokról is írok. Mert az Anya, ha él még, ha gyászoljuk, ha felnevelt, ha elhagyott, ha békében vagyunk vele, ha éppen haragszunk, sorsunkon, személyiségünkön, mindenképpen a legmaradandóbb nyomot hagyja.
Ez hallatszik ki az életek legutolsó kiáltásából is: Anyu!
Ismerek egy férfit, aki minden évben, amikor születésnapja van, virágot visz az édesanyjának. Soha, senki mástól nem hallottam hasonlót. Rendszerint, ha jóban vagyunk az anyukánkkal, ha az édesanyánk él még, a biztos köszöntők egyikét édesanyánktól várjuk. Pedig annak, hogy ezen a napon mi is megköszönjük, hogy Életet adott nekünk, esélyt erre a kalandra, arra, hogy érezzünk, tapasztaljunk, fejlődjünk, boldogok legyünk, magától értetődőnek kellene lennie. Mégsem az.
Nekünk, azoknak, akik a saját születésnapjukon nem visznek virágot az édesanyjuknak, marad az anyák napja, hogy köszönetet mondjunk. Az anyák napja és a karácsony pedig abban hasonlítanak leginkább egymásra, hogy helyénvaló lenne minden egyes nap.
Az anyai intelem, óvó szigor, életem végéig suttog, akárhol is legyek. Harmincöt év alatt nem sikerült elcsitítanom ezt a suttogást, hogy akármilyen szituációban is vagyok, s legyen édesanyám tőlem bármilyen távol, egyszerűen hallom, hogy az egyes szituációkra mit mondana. Harmincöt év elteltével elfogadtam. Hogy mindenről megvan a saját gondolatom. És minden helyzetben anyukám suttogását is hallom. Sokszor okozott fejtörést, magamra hallgassak-e, vagy rá. Aztán kitapasztaltam azt is, hogy ketten együtt vagyunk a legjobb csapat. Én könnyelműbb, ő erősebb kezű. S felelősségteljesen mindig utánam szól. Sosem mulasztja el.
Mélyrehatóbb kapcsolatom senkivel sincs. Lehet, hogy a barátaimmal megbeszélek olyat is, amit édesanyámmal nem, de egy barátnak sincsen olyan spirituális rám érzése és annyi megérzése velem kapcsolatban, mint az édesanyámnak. Ez egy olyan kapcsolat, amit nem lehetett elvágni a köldökzsinórral.
Akit nevelt anya, abból a személyből az anyja nem tud elhalni. Meghalni meg tud. Elhalni belőlünk soha. S ha anya nem nevelt soha, ha elhagyott ilyen-olyan körülmények miatt, akkor sem hal el belőlünk az örökösen tátongó fájó kérdés; miért nem kellettem? El lehet hazudni, nyomni ezt magunkban. De mint egy természeti erő úgy van ott az! Ott, a mélyben.
Hasonlóképpen nagyszüleink, dédszüleink személyisége, tragédiájuk, vigadalmuk, bennünk él. Ha tudunk róluk, ha felismerjük őket magunkban, ha nem. Bennünk gyökeredzik a teljes családfa, életünk sorsfordulói valamely ősünk időtálló tettének messzi lenyomata.
Egyetlen édesanya halála, egy kicsit az egész világot megváltoztatja. Mindannyiszor megtörténik. És ugyanez igaz az édesanyává válásra is. Egyetlen lány válik édesanyává. Az egész világ megváltozik ekkor.
Anyák halála, vagy anyákká válásunk olyan rendkívüli esemény, annyira fájó, vagy örömteli, felfoghatatlan, miért nem áll meg az egész világegyetem legalább egyetlen pillanatra, osztozni ebben a megrendítő felkavarodottságban. Miért nem rendül meg sorsom fordulójától az egész univerzum?
Szabó Magda írta Az ajtó című regényében: „…elmondott magáról annyit, amennyit jónak látott, de voltaképpen keveset beszélt, mint az igazi anyák, akik múltja majdnem lényegtelen már, csak a gyerekeik jövőjével foglalkoznak.”
Az én anyukám is ilyen anyuka. Abban a pillanatban, hogy megszülettem, alágyújtott a múltnak. Onnantól új élete lett. Mintha nem is lett volna korábban soha.
Édesanyám minden féltése, az összes aggodalma, ahhoz segített hozzá, hogy meglássam a jó embereket ezen a világon. És ahhoz, hogy magam is törekedjek mindig az etikusat, a morálisan helyénvalót cselekedni. Mindig szigorú volt a világgal édesanyám. S ha nem suttogna nekem folyton, én pedig naiv lennék. Ketten együtt látunk reálisan. Nem vagyunk meg egymás nélkül egészséges világszemléletben.
Anyu!
Olykor gyöngéd, másszor akaratos óvásod, gyanakvásod, segített jobbá tenni ezt a földet.
Anyai szigorral léptél fel, s én gyermeki daccal tettem egyensúlyba azt, ami örökösen kettőnk közt van. Kitűnőt alkottunk ketten, együtt. Egy jobb világot. Olyat, amelyben van felelősségérzet. Felelősségérzetből beléd seregnyi szorult. Világot kiválóbbá formáló seregé.
Az utolsó lélegzetemig védelmeznél. A Te szólításod lesz egyszer majd az utolsó, ami elhagyja ajkam. S ha már akkor eléggé az igazat szerettem volna szólni, a Te hívásod volt a legelső is.
