Fáradtan, kiüresedve ülök a széken. Az erdőből madárhangok szűrődnek be a folyosóra. Esteledik.

– Mitől borulsz ki ennyire? – kérdezi.

– Magamtól.

– Félsz?

– Nagyon.

– Nemsokára mehetsz haza…

– Ühüm.

A hirtelen beállt csendben felerősödik az óra ketyegése.

Látom, ahogy ül az ágy szélén és szemével követi a másodpercmutató piros lüktetését. Lassan ütemesen bólogatni kezd. Ettől a pillanattól már visszafelé rohan az időben, fuldokolva kapkodja a levegőt, görcsösen markolva a takarót. Pupilláját szétfeszíti a félelem.

– Ki maga? Menjen innen!!!

Rémülten próbálom magamra erőltetni a határozottságot. Kell, hogy ebben a némaságban, ebben a sötétben megtartsam.

Ki mondja meg hogyan tovább?

Szinte átjár a “haza nem találás” rémisztő valósága.

Van már vagy harminc apám, harminc anyám és kötődöm egyre jobban.

Pedig csak azért a valamikori egyetlenért jöttem, akitől nem kérdeztem:

“ Mama félsz a haláltól? “

Törlöm a könnyeket, etetek, itatok, velük nevetek, értelmetlen harcokba bonyolódom értük, pedig nincs ellenség.

El akarom hinni, hogy tudok jót tenni és közben fárad, kiég a lelkem.

Túl korán.

Tudom nincs kompetenciám, csak a vakságom, az egyensúlytalanságom.

Nem szóltak előre, nem tudták mondani.

Egyenesen be a négy méteresbe, tapasztalni kell.

Mindenki fél, de kezeli valahogy.

Természetesre, kihagyhatatlanra, viccesre, sírósra, keményre, emberségesre faragva a szitut.

Én nem tudom.

A szívem szakad bele.

Egyszer régen mondta egy kolléga: “ Ha nem tudsz segíteni, állj félre, csak ne árts!”

Ez most nem ugyanaz, mégis igaz.

Mondani milyen az élet, mesélni róla a biztonságos zónából teljesen más, mint kilépni, a futóhomokra. Állni, ha kell egyedül a semmi közepén és várni egyetlen hangra, egyetlen megerősítő jelre hogyan, merre tovább.

Néznek, tesztelnek.

– Gáz az új “csaj”! Úristen hatvanas!

Persze tudom, bénán adom elő. Próbálok alkalmazkodni, de csak vizes nyolcas maradok.

– A jövő héttől kezdj egy más hozzáállással! – tanácsolja egy barátságosra sikerült kolléga és kacsint hozzá egyet.

– Oké! Úgy lesz! – bólintok, de fogalmam sincs, mire gondol.

Reggel lazábban érkezem, mosolygok, köszönök.

Ébred ez a világ is.

Futva jön felém, fél lábán se zokni, se papucs. A nadrág is csúszik lefelé, mégsem veszi észre.

– Jó reggelt, hogy aludt?

– Köszönöm! – bizalmas közelségbe lép és kapok két puszit.

Nyelek egyet, belepirulva visszaadom.

Megfogom két kezemmel az arcát.

Egymás szemébe nézünk, míg végig simítja a hajam.

Egy pillanatra újra gyerekké válok.

Örülök, mert tudom lát, nem csak néz. Felismer.

A múlt héten üres tekintettel ődöngött, most meg itt tartunk.

De hol is?

Az én anyám más volt. Szigorú. Dühében változott a szeme színe. Időnként féltem tőle. Mindent megtett értünk, erején felül.

Áldanom kellene a nevét!

Embert faragott belőlünk.

Ami tőle a legtöbb telhetett?

El kell végre hinnem!

Emlékszem, a betanulós napon csak ijedten figyeltem a régieket, ahogy gépiesen, mégis a jelenlét szükségességével küzdve forgácsolták szét magukat. Gyorsan történt minden: “Nincs idő, haladj már!” stílusban.

Egyikük aki mellé legelőször beosztottak, rutinosan végigszáguldott a napon, érzéssel, odafigyeléssel, de befeszülve a keretek közé.

Nem sokáig maradtam mellette, lassúnak bizonyultam.

Egy másik kolléga vett a szárnyai alá, magyarázott, mutatta, kérdezett, biztatott. Nem éreztem magam félkegyelműnek a közelében.

– Menni fog ez majd meglátod! Ja, hogy sose dolgoztál ágy mellett, ráadásul ilyen helyen sem?! Akkor meg ne izgasd magad! Amúgy ügyes vagy.

Tudtam, hogy nem vagyok elég.

Jóindulatúan elfogadták, hogy kétszer annyi időt szánok a fürösztésre, kérek, köszönök, igazítok, hagyom, hogy egyedül csinálják meg a bármit, ha még megy egyedül. Megszokták, hogy lassítom a rendszert, de a kisebb forgástól talán mindenkinek jobb lett a közérzete.

– Figyelj! Ültél már körhintában a rosszullét határán, hogy nem tudtad mikor lesz esélyed kiszállni? – kérdeztem egyik alkalommal reggeli közben egyiküket.

Furán nézett rám, valamit mormogott, hogy ez nem csucsujda, aztán gyorsan betömte a maradékot. Mielőtt elsietett visszaszólt barátságtalanul.

– Ne akard a világot megváltani, senkinek sem teszel jót vele!

Idővel kezdett hiányozni szabadnapokon a benti másság.

A tevés, a jobbá tevés, a mindig ugyanaz és mégis minden nap másként ugyanaz. Mert változnak, mert változunk.

Könnyeket törölni, etetni, itatni aztán az észrevétlen belém költözött kötödéstől egyre több anyával, apával létezni.

——

– Halló! Szeretném az időpontot lemondani!

– Másikat nézzünk?

– Nem, köszönöm! Azt hiszem, nem tudok mostanában menni…

– Magadért ennyit megtehetnél, nem igaz?

–Talán.

Csendesen elköszönök.

Az ablakhoz sétálok. Ismeretlen emberek rohannak az utcán.

El mindig valami, valaki elől.

Talán saját maguktól is messzire, egyre távolabb.

Még egy oldás vagy áldás?

Kell ez nekem?

Minden terápia után fizikai fájdalmam van, nem kellene bevállalnom.

Elég az “ ásásból”, az önmunkából!

Mikor érek a végére?

– “Menj!”

– “Most viccelsz, minek?”

Hallgatom a hangokat, a belső hangjaimat. Ismerős a kétkedés, de már döntöttem.

——-

Az utca barátságos, bár a ház nem az, amit kiválasztottam a sok közül. Sehol senki. Megcsörgetem.

– Itt vagyok, bemehetek?

– Vártalak, tudod.

– Éreztem, hogy nehezen érkezel.

Belepirulok a lelepleződésbe. Nem is akarom kimagyarázni. Minek ha lát, ha érez.

Padlástér.

Jógaszőnyegek, párnák, füstölő illata, talán tömjén lehet.

Hellyel kínál, széket kérek.

Mesél magáról, a munkájáról, utazásairól.

Arról, hogyan változott meg az élete, amikor eldöntötte belesimul végre a sodrásba.

Aztán hosszú csend.

Átható tekintettel néz és kérdez.

– Mióta félsz?

– Én? Nem féle…

– Magadnak akár megteheted, hogy nem vallod be, de itt most?

Kényelmetlenül feszelgek a széken. Minek is jöttem ide?

– Tudod te azt.

Libabőrös leszek a kimondatlan kérdésre érkezett választól.

Vajon minden gondolatom érzi?

Akkor azt is tudja, hogy ha belefeszülök se tudom letenni anyám halálát.

Még mindig nem. Felvállaltam a lehetetlent.

Először hospice rendszerben gondolkodtam.

Bolond fejjel azt magyaráztam magamnak, majd segítek nekik, képes leszek rá. Idegeneknek biztos menni fog, ha már anyámnak nem tudtam.

Ott se voltam, meg se éreztem mikor elment.

Azzal áltattam magam sokáig: “ El voltam foglalva…”.

Hányszor voltam elfoglalva, amikor beszélgethettem volna vele?!

A legutolsó időkben főztem neki.

Soha nem evett, csak néztük egymást szótlanul.

Aztán a némaság belénk fészkelte magát, nem volt út visszafelé.

Csak a csendjeink maradtak.

Egyszer, jött egy telefon.

Ültem bénán és nem tudtam, mi ez az érzés?

Levegő után kapkodva kirohantam a kertbe.

A sötét égen megláttam a milliónyi csillagot, s akkor éreztem életemben először, hogy végérvényesen egyedül vagyok.

Hörögve, üvöltve sirattam anyám.

Az elkövetkezendő pár napban, hétben nem hagytak búcsúzni.

Jobbnak látták, ha valaki mindig ott őgyeleg körülöttem.

Beragadt az érzés, nem tudok szabadulni, nem vagyok képes leválni.

Már négy halottam maradt ideát. Mi lesz így?

Csendesen, mint ahogy beteggel teszik, megszólít.

– Figyelj! Hallani fogsz egy zenét, meg egy imát.

Hunyd be a szemed, csak lazíts, ne akard érteni, érezd!

Ültem a széken, nem készültem semmire.

Hagytam, ha kell, megérinthessen.

Nem emlékszem sem dallamra, sem másra.

Azt sem tudom mennyi idő telt el ebben a végtelen biztonságban.

Amikor kinyitottam a szemem azt éreztem van bennem egy tudás.

Valaminek a teljes tudása meghatározhatatlanul, kimondhatatlanul.

Éjjel anyámmal álmodtam.

Gyönyörű volt és fiatal, én meg apró kicsi gyerek.

Hozzá bújtam, éreztem a bőre melegét, illatát és valamit, amiről beszélni nem, csak hallgatni lehet.

D.M.