Egy éve, ezekben a napokban írtam a mentális erő szükségességéről. Azóta többször nekem is annyira volt a legnehezebb, hogy újra elő kellett vennem ezt az írást. És ki hitte volna, hogy egy év elteltével, talán még aktuálisabb, mint akkor? Szívből remélem, hogy a járvány utolsó, talán a legnehezebb, szakaszában vagyunk már, így most elmondom, amit akkor írtam. Fogolyán Szellő: Rendkívüli mindennapok

„Rendkívüli mindennapokat élünk. Olyan mindennapokat, melyekben minden eddiginél inkább meg kell gondolnunk, mit mondunk. S van-e értelme megszólalnunk egyáltalán. Azzal kezdem e sorokat, ezekben a sok mindent átalakító időkben, hogy észreveszem a jót. Észreveszem, hogy olyan Emberek beszélgetnek és fognak össze, akik korábban nem. Hogy nagyon sokan keresik embertársaik megsegítésének lehetőségét; mindenki a maga módján, a saját eszközeivel. Arra figyelek, hogy mindaz, ami most történik, milyen alapvető emberi értékekhez vezeti vissza az emberiséget, alakítja át a világunkat, és gondolkoztat el minket.

Látom.

S mindeközben nem tudok nem szólni a félelemről, amely tömegesen lüktet ott a szívekben, s amely érzés annak eszköze, hogy alapvető értékek és normák álljanak egy kicsit helyre újra e világban.

A félelmet kezelni és uralni nehéz. És minden félelem azért van bennünk, mert Valakit, Valakiket, valamiket, nagyon szeretünk. A félelem egyeseket megbénít. Másokat pedig, ingerelni kezd. Bántóvá, agresszorrá, félelmet még inkább keltővé válnak. Kevesek akarnak szándékosan rosszat, higgyük el. Mindenki kezeli a kialakult nehéz helyzeteket és a rá ömlő érzelmi nehezékeket, a maga módján. Ahogyan éppen tart abban, hogy mindezt kezelni tudja.

Eddig is megtörtént minden nap, most fokozottan felerősödve találkozunk mindezzel. Eddig is volt, hogy jött valaki, úgy reagált, vagy nem reagált, és megpróbált – sokszor akaratán kívül – kibillenteni az egyensúlyunkból. A következő szavak és fogalmak sem teljesen ismeretlenek: manipuláció, álhír, hisztériakeltés, túlzás.

Hol van a határ a teljes közöny, a felelősségteljes tájékozódás és a pánik között? Hol van az a pont, ahol az Én még nem pánikol, egyensúlyban van, de tájékozódik és felelőségteljesen cselekszik? Ez az az egyensúly, amit mindannyiunknak meg kéne találnia saját magában, majd meg is kéne őriznünk azt. Nem csak a jelen nagy kihívásaival küzdő koronázott napokban. Minden egyes nap.

Most pedig kiváltképp.

Ezt így hívják: Mentális Erő.

Fel kéne fognunk végre, hogy környezetünkért, idős rokonainkért, szeretteinkért, elsősorban úgy tehetjük a legtöbbet, ha ezt az egyensúlyt gondosan megpróbáljuk megtalálni. És csak ha ez megvan, és sikerül hosszútávon ebből nem kibillennünk, csak is ezek után tehetünk építőjelleggel bármit is, bárki sorsáért. Ősi törvény. Nincsen ebben semmi új. Az arany középút és a mértékletesség rendelkezései. Az emberiség időről időre ősi tanításokhoz nyúl vissza. Talán a legszükségesebbeket mindig viszonylag hamar megismerjük. Csak időközben felejtjük el ezeket. Vészhelyzet kell ahhoz, hogy ezek az igazságok újra eszünkbe jussanak.

Tanuljuk meg, hogy nem mindennel van feladatunk, ami hozzánk eljut. Különös gondolat lehet egy spirituális gondolkodótól, de tényleg nem mindennel feladatunk bármit is kezdeni. Álljon itt példaként a következő (napokban megtörtént) eset: Ha valaki mellettünk állva a piros lámpánál hangos káromkodásba és szitkozódásba kezd arról, hogy „mikor vált már ez a tetves lámpa zöldre, még egy perccel tovább állok itt, elkapom a redvás vírust”, agresszív energiáját bocsájtja ránk, ne érezzük, hogy feladatunk nekünk is agresszívvá válnunk, ezzel részeseivé válni az ideges menetnek és belépni az örvénybe, ami lefelé vonszol. Lehet, hogy azért jelent meg ő körülöttünk, mert előbb mi billentünk ki a saját egyensúlyunkból. Ezzel életre hívtuk őt magunk köré. A felelősségteljes lépés ebben az esetben is, a saját magunk lelkibékéjének a megőrzése. Ha erre mindenki odafigyelne, ha senki nem venne részt a világ agresszivitásában, pánikolásában, ha agresszor hullám esetén, elővenné a kedvenc zenéjét, könyvét, bármit, amivel – egészségesen – ki tud katapultálni az agresszor karmai közül, megemelnénk a rezgésszintünket, és higgyük el, mindenki előbb meggyógyulna és a vírus is előbb stopot intene. Mindenki magáért felel.

A lényeget kell megtanulnunk kiszűrni, megfigyelni, arra kell megtanulnunk fókuszálni. Hogy azokat az információkat szerezzük be, melyek a tények. (Olykor lényeglátásunk ellenére nehéz megkülönböztetni a hírt az álhírtől, tehát feladat így is marad.) Ne stuffoljuk magunkat azzal, hogy éjjel-nappal rákapcsolódunk és meglovagoljuk a pánik hullámait.

Ahogyan valaki reagál valamire, az Ő. Az nem Te és nem is Én vagyok.

Mindig gondold át – mert időd amúgy, mint a tenger, csak te hiszed azt, tévesen, hogy rohannod kell, mert elbillentünk manapság mennyiség és minőség közt is – van-e dolgod neked azzal, ahogyan valaki reagált. Vagy éppen semmi dolgod nincs vele. A döntő az legyen, hogy egyensúlyba akkor kerülsz-e, ha kezdesz azzal a bizonyos dologgal valamit, vagy ha nem. Hogyan és melyik esetben érzed magad nyugodtabbnak?

Magunkkal kezdjük e vírus elleni harcot is! Ha fuldokló után ugrunk a tomboló tengerbe, nagy eséllyel mind a ketten megfulladunk. Ha botot tartunk neki, mert mentálisan is erősek vagyunk, és képesek vagyunk biztos kezekkel fogni azt a botot, csak így van esélyünk. Könnyen felismerhető tehát, hogy előbb a saját mentális erőnkön kell dolgoznunk, aminek pedig az egyik kulcsa az, hogy csatlakozzunk le a manipulatív, agresszív és hisztériától duzzadó hullámokról, amikor csak tudunk. Mindig találjuk meg a tényeket, a lényeget. A megoldásokat keressük. Ne szálljunk fel a mi lesz ha…bekövetkezik a legrosszabb beszélgetésekbe. (De legyünk előrelátóak a jóban és a rosszban is.) Kapcsoljuk be a kedvenc zenénket, vegyük elő a könyvet, keressük azok társaságát, akik teljesen másról is tudnak még jelen helyzetben is beszélni. Akikkel tudunk egy jót nevetni. Akikkel tudunk mély és fontos témákról valami igazszerűt beszélgetni. Menjünk ki a napra, az erkélyre, húzzuk el a függönyt. Néha legyünk egyedül, a természetben, csendben. Lássuk meg (újra) hogy ez a világ tulajdonképpen milyen gyönyörű. És vegyük észre, hogy nagyobb eséllyel gyönyörű, ha bennünk is ott van ebből a gyönyörűből valami. Mert sikerült megtalálnunk magunkban, és tudatosan figyelünk arra, hogy megőrizzük azt.

Bármit is teszünk szeretteink megóvásáért, a körülöttünk lévő Emberekért, a közbiztonságért, egy járvány elmulasztásáért, kezdjük itt. Azon a helyen, ami hozzánk legközelebb van. Valamennyiünknek mégis legutoljára jut eszébe baj esetén is. Saját MAGUNKban.

Nememind1 eddig is egy olyan folyóirat és közösség volt, amely emberi élettörténetek által segít, kapcsolódik. Hiszem azt, hogy ebben a közösségben és ezeken a hasábokon eddig is különleges módon figyeltünk egymásra és saját magunkra is. Egy rohanó, lájkolgató, és szélsebes világban. Itt voltunk. Néha csendben. Máskor hangosabban.

Mit tehetünk most? Mit tehetünk még?

Olyan időket élünk, hogy még szükségesebbé váltak azok az igaz történetek, melyek saját rezgéseink megemeléséről, jelenlegi többszörös kihívást tartogató korban, egy-egy embertársunk önzetlen megsegítéséről, vagy arról szólnak, amikor higgadtságunkat, mentális erőnket megőrizve, felelősségteljesen győzedelmeskedtünk egy nehéz helyzet felett. Higgyük el, hogy a tanító, példamutató, pozitív erejű igaz történetek segítenek ezekben a kollektíven nehezebb időkben is, s miután figyeltünk saját mentális erőnk megőrzésére, üljünk le, írjuk meg!

Végül, de nem utolsósorban, én a továbbiakban is nagyon szívesen folytatok magán párbeszédet is azokkal, akik nehéz helyzetbe kerültek, és nem tudják kivel megbeszélni, akik különösen szoronganak, keresik a társaságot, akik kifogytak saját mentális erejük megemelésének ötleteiből, vagy „csak” egy mély, őszinte beszélgetésre vágynak. Vedd fel velem a kapcsolatot, itt: fogolyanszello@nememind1.hu

Mindenkinek válaszolok!

Bátorító, s beismerem; féltő, valamint összefogó támogatással: Fogolyán Szellő”