Az éj legsötétebb szakasza után pirkadni kezd az ég, s amint a természetben, úgy emberi életekben és lelkeket érintő sorsfordulóknál is így van ez. Amikor minden összeborult, minden ránk borult, akkor tudunk egy teljesen új világot építeni. Talán, legalább egyszer, egy ilyen, úgynevezett kis világvége, mindenki életében eljön. Vajon lelkünk világában mennyit kell várni a legsötétebb szakasz után, hogy újra napvilágunk legyen? Létezhet-e az, hogy eljött valamely világunk vége; elveszítettük netán a munkahelyünket, a kedvesünket, egy-két barátunkat, korábbi hivatásainkat, kapunk-e segítséget a folytatáshoz és mégis, mennyit kell erre a segítségre és arra várni, hogy körülöttünk újra minden szép és békés, rendezett legyen?

Szükségtelen mondani, hogy az emberi életek időközönként változnak, fordulatot vesznek, hiszen minden változik, semmi sem állandó. Ezek az alkalomadtán ránk köszönő változások biztosítják az élet dinamikáját. S még a legstabilabbnak tűnő világkép is véges. Ez ad inspiráló figyelmeztetést arra vonatkozólag, hogy megbecsüljük a boldog pillanatokat, ne tékozoljunk el hivatást, szerelmet, igaz barátságot. Hogy időt és energiát fektessünk beléjük. Öntözzük ezekkel őket minden nap, hogy virágozni tudjanak, s színpompás látványukkal, édes illatukkal, viszont köszöntsenek bennünket.
De amikor a változás beköszönt, amit sok esetben veszteségként élünk meg, akkor a legnehezebb arra figyelmeztetnünk saját magunkat, tehát mindennek a kellős közepén, hogy teljesen rendben van és természetes, hogy a körülöttünk lévő dolgok olykor változnak, s velük együtt mi magunk is.
Ezek a változások adják pedig a lehetőséget a fejlődésünkhöz. Ilyenkor van esélyünk újra építeni, új utakat kipróbálni, összerakni mindaddig egymástól nagyon távol eső puzzle darabkákat.
Mindez az emberi élettel párhuzamosan működik. Egyszer fenn, egyszer lenn, a jó angyalai és a rossz démonai, mint eszközök működtetik életeinket, ott állnak sorsútjaink szélein és csupán az emberi agy, amely a rossz démonjait vicsorogni, a jó angyalkáit mosolyogni véli. Mert valójában ők kéz a kézben állnak ott ezeken az útszéleken, elragadtatva tőlünk, attól, hogy élünk és játsszuk ezt az élet nevezetű kalandot.

Ritkábban, de olykor az is megesik, hogy a rossz démonjai már nagyon sokáig köszöntenek bennünket az út szélein. Olyan hosszú ideig, mintha a jó angyalkáit már elnyelte volna a föld. A világunk a feje tetejére áll, s mi arra leszünk figyelmesek, hogy hirtelen minden ránk omlik.
Elértem a világom legvégét, elmosták azt kínok özönvizei, kudarcok, keserves és hiábavaló próbálkozások, s mintha mindent elvesztettem volna, ráadásul egyszerre: munkahelyet, kedvest, barátságokat, hivatást. Annyira egyszerre történt mindez! Kifosztva érzem magam, mintha semmim sem maradt volna, eközben én is megsemmisültem. Ráadásul olyannyira azt hittem, mindez én vagyok, hogy meg-meg állok napközben, és rácsodálkozom arra, hogy egyáltalán még veszek levegőt. Hogyan létezhetek egyáltalán, ha mindaz, amit korábban a világomnak hittem, már nincs?

Veszítettél már annyit és akkorát, hogy szó szerint, napokig csak a plafont nézted? Hogy azt sem tudod, hogyan és mivel teltek el a napok, a hetek, mert valahogy, mintha automata üzemmódra kapcsoltál volna, lézengtél a sokktól, amit a veszteség miatt kaptál, lézengtél, de nem éltél és még arról is megfeledkeztél, hogy egyáltalán, tényleg élsz.
Csak merengtél a múltba, egy távoli világba, amit elveszítettél azért sajgott a lelked, kavarogtál legbelül, nem igazán szerettél ezen a világon lenni, de aludni sem tudtál, mert ahhoz kell azért valamelyest egy nyugalom, s az álomvilág és a nappali valóság is kivetett magából és te is megvetetted őket. Mindkettőt.
Nem tartoztál sehová sem, maximum csak a plafonhoz, amire meredtél. Mindened sajgott lelked fájdalmától, próbáltad összerakni hogyan történt mindez, de nem értetted, se azt hogy hogyan, se azt, hogy miért.
Megsemmisültél, eljött a világvége, mint egy hatalmas özönvíz úgy vitt magával mindent az ár. Sokáig gyülekeztek a felhők, s amikor végül mindent elsodort az irgalmatlan dagály, az mégis egyetlen pillanatnak tűnt.
Most tombolnak a vízrengeteg mérges hullámai, sehol semmi, csak a végtelen pusztítás. S ilyenkor hinni a legnehezebb. Hinni abban, hogy a végtelen pusztítás hullámainak horizontján ott csillog a megtisztulás esélye is. Megtisztulás attól, amit kinőttél, változás abból, ahol már nem tudsz fejlődni, aminél jobbat érdemelsz. Ahol nem becsültek, kihasználtak, ahol nem voltak méltók hozzád, ahol nem voltak őszinték, egy új világ felé, ahol mindezt megkapod, ahol megannyi értékre lelsz, s ahol lesz lehetőséged fejlődni is.

Én onnan tudom, hogy levontam a kellő tanulságot életem eseményeiből, hogy bár nagyon nehéz, mindig hiszek életem özönvizeinek idején. Azon a ponton, amikor a régi világ már nincs; valaki elment, elveszett, távozott, vagy (sok) minden megváltozott, elveszett, új világ pedig még nincs. Tudok hinni a folytatásban. Abban, hogy ami elment, tovább nem szolgálhatott engem és az életem, és már én sem őt. Az Élet azonban soha nem ellenem, értem van. S az Élet játékosságon, szereteten, fejlődésen, de kegyen is alapszik. Így új világ fog jönni, s tudom, hogy ehhez minden segítséget megkapok, de amikor ez eljön, abban a pillanatban, nekem is résen kell lennem.  Az hogy új világ épülhessen, mindig rajtam is múlik. Mi ketten, én és a sors (vagy hívhatjuk bármilyen erőnek, bármilyen néven, akár ’véletlennek’) adjuk ki életem minőségét. Ő is kell hozzá. De én is, nagyon.

Tapasztalatból írom, hogy életeinkben is, valóban a legsötétebb szakasz után pirkadat jön – feltéve, ha mi is élünk a lehetőségeinkkel és nem ugrunk le korábbi világunk széléről a mélybe –, és minél több minden tűnik el a sötétségben, annál nagyobb lesz a nekünk kínált boldogság később.
És hogy mennyit kell várni e két világ között?
Mennyi ideig tart a (látszólagos) szenvedés, ami tulajdonképpen az az időszak, amikor levonjuk a tanulságokat, elgyászoljuk a régit, feldolgozzuk az eseményeket, de még nem vagyunk kitéve új impulzusoknak, új kihívásoknak?
Ennek idejét senki sem tudná megmondani és általánosságban fogalmazni róla. Annál is inkább, mert ez is, rajtunk is múlik.
Én is csak arról tudok írni, amit magam megtapasztaltam.
Arról, hogy olykor elképesztő az, ahogyan történik. Épp hogy ránk borul korábbi világunk, már kapjuk is az élettől a jobbnál jobb lehetőségeket, olyan hihetetlen ’véletlenekbe’ csomagolva, hogy beleborzongunk, s van, hogy az Élet még céloz is arra, hogy ezt a korábbi megpróbáltatásaid és a Téged ért igazságtalanságok miatt kapod.
Félelmetesen gyorsan el tud jönni az, ami nemesebb, őszintébb. A világvége után sokszor szinte azonnal eljön az új világ, amiben szédületesen gyorsan összeáll minden; új hivatás, fantasztikus munka, kölcsönös érzések, szerelmek, barátságok. Olyan lenyűgözően gyorsan össze tud ez állni, mint amilyen ámulatba ejtő a rendezettség és a szervezettség ebben a hatalmas univerzumban. Ebben az univerzumban és közöttünk létezik az az Erő, ami előtt nincs lehetetlen. Az idő és a tér számára csak a varázslat eszközei. Rá lehet számítani. De persze, hogy megragadod-e a lehetőségeket, kibontod-e az ajándékaidat, még egyszer írom: Rajtad is múlik.

Kép: Pinterest/ rosalilium.com